Ha megfosztják a művészetet a tárgyiasságtól, filozófiává lesz, ha a filozófiát tárgyiassággal ruházzátok fel, művészetté válik. A kérdés: hol van hát az a határ, ahol az egyik a másiktól különbözik, és hol van az a pont, ahol a kettő közös? Hiszen ezt tudni lényeges, ahogy azt a fentebb szabadon idézett schellingi gondolat is sugallja.
A XIX. században valami megváltozott: mind a művészetben, mind a filozófiában - ezt már Schelling is észrevette, de Kierkegaard és Nietzsche talán tudta. A filozófia nyelvén való megszólaló sem lehetett immár az absztrakció homunkulusza, hanem sokkal inkább a személyesség konkrét embere. A filozófia valahogy úgy akart létrehozó, poétikus (a szó eredeti értelmében is) lenni, ahogy a művészet, s vice versa: a művészetet sem hagyta hidegen az, ami a gondolat olvasztó tégelyéből kikerült. Valami történhetett, mert ki az, akit nem nyűgözne le például a romantika korszaka, vagy az, ami a XX. század első harmadában történt, s ami a múlt századra vehethető vissza. Mert azt senki sem tagadja, hogy e kettő a legteljesebb mértékben összefügg. Hasonlíthatatlan műalkotások, óriási teljesítmények a művészetek minden ágában. Ezért - ez a könyv Kierkegaard és a német idealizmus kapcsolatáról - Schelling mellett ugyanúgy fontosnak tartja Hölderlin vagy Novalis (őket Schelling személyesen ismerte), valamint Rilke (rá pedig éppen Kierkegaard volt nagy hatással) költészetével való foglalkozást, mint a kor nagy filozófusainak (legyen az akár Jacobi vagy Hegel) ebből a szempontból történő értelmezését.
S ha ebben a sorban egy Nietzsche, aki ugyanúgy az irodalom óriása, mint a filozófiáé, a filozófia és művészetek közti kapcsolódást trivilálisan mutatja, akkor nekünk arra kell felhívnunk a figyelmet, ami az eredeti váltást, vagy ha úgy tetszik: a fordulatot jelenti: amikortól kezdve immár valóban nem az volt a lényeg, ami szétválaszt, hanem az, ami összeköt. Ezt nevezem én a filozófiai poézisnek.
Gyenge Zoltán
