Tverdota György irodalomtörténész, egyetemi tanár, a XX. század első fele magyar irodalmának kutatója. Munkásságának középpontjában József Attila költészetének vizsgálata áll, akire élete utolsó éveiben az erkölcsi öngyötrés, a bűntudat erősödése volt jellemző. József Attila kései költészetében, 1934 után a bűn-témát – központilag vagy részleges érvénnyel – tárgyaló versek (olyanok, mint A bűn, a Mint gyermek, a Nagyon fáj, a Kései sirató stb.) sűrű hálóvá fonódnak össze, s az ember életének ezt a jelenségét a költő egyik legfontosabb világépítő elemévé avatják. Ezért is akarta hosszú ideig a hivatalos kultúrpolitika jelentéktelenné tenni/tekinteni ezt a kérdést a költő munkásságában. A Thienemann-előadások sorozata újabb kötete a bűn problémája szempontjából elemzi József Attila költészetét.
A BŰN
Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.
Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.
Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.
És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.
Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...
Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.
1935. augusztus
