Az ember – Clifford Geertz metaforája szerint – „jelentések maga szőtte hálójában függő állat”, aki a külvilágból érkező ingereket e háló rezdüléseiként érzékeli. A háló persze „mindig fölfeslik valahol” – az új tapasztalatok rendre hézagokat ütnek a jelentések szövetén; ilyenkor heves reakciók indulnak újraalkotására. E kötet tanulmányai abból indulnak ki, hogy a felvilágosodás komoly szakadásokat idézett elő az európai kultúra szövedékén, a romantika kora pedig megkísérelte újraszőni e megtépázott hálót.
A korszak magyar irodalma az értelem új rendjének kialakításában a nemzet megújított fogalmának csakúgy kiemelt szerepet juttatott, mint a vallás újraértelmezésének; a költészet pedig – Kölcsey, Vörösmarty és Petőfi lírájának tanúsága szerint – új értelemsémák létrehozására törekedve az értelem elvesztésének tapasztalatáról is számot adott.
A kötet szerzője Geertzcel együtt vallja: a kultúratudományok művelőjének „alapvető hivatása nem az, hogy legmélyebb kérdéseinkre válaszoljon, hanem az, hogy hozzáférhetővé tegye számunkra azokat a válaszokat, amelyeket más emberek […] adtak ezekre a kérdésekre”.
