Bővebb leírás
A könyv tanulmányai egy sajátos paradoxon révén kívánják megvilágítani a költői szövegek olvasásának kérdését. Költészet ugyanis nem csak a nyelv bőségéből keletkezik, a nyelv jelállományában érzékelt hiány is legalább ekkora ösztönző hatást fejt ki. A nyelvi hiányt pedig a megértés hiánya állítja elő, mivel utóbbinak organonja a nyelv.
A könyvben foglalt tanulmányok közös előfeltevése az, hogy az irodalmi műalkotás kérdései a nyelvbe foglalható megértés határain fogalmazódnak meg. Kosztolányi így írt erről a jelenségről: "Mit fecseg az, aki érti az életet? Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással mint tettel, megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester, megértesse.)" Tapasztalatunk világát általában gazdagabbnak ismerjük el, mint nyelvünkét. Az irodalomban azonban ez a rangsor megfordul: a nyelv - mint egyedi újítás és mint hagyomány - megelőzi és megvilágítja a tapasztalatot. Nem informál, mégis hatalmas innovatív erővel bír, mert gondolkodásunkat és beszédünket újítja meg. Különösen, ha rátalálunk azok hiányaira.
A hiány e sajátos produktivitására alapozódnak az elemzett művek: Babits Mihály regényének a nyelvvesztés a témája, Kosztolányi Esti Kornél-történeteiben a "semmi" szó jelöli a létezésben érzékelt hiányokat, Krúdy Szindbád-történetei pedig az emlékezet és felejtés kettőségét tematizálják. A megértés hiátusai - nevezzük most ezeket hiány-jeleknek - az irodalomban jelentésteremtő energiákat szabadítanak fel, arra késztetnek, hogy a hiányt jelentéssé, a tudást megértéssé alakítsuk át.
