Babits – Goethe nyomán – kissé idegenkedve ír Calderónról. Kosztolányi – igaz, egy habkönnyű bohózat kapcsán – sziporkázó színpadi varázslónak mondja. Szerb Antal meg éppenséggel a legnagyobb spanyol drámaírónak tartja Pedro Calderón de la Barcát (1600-1681), a spanyol barokk dráma betetőzőjét, akinek halálával, évszámokat kedvelő irodalmárok szerint, úgyszólván le is zárul a spanyol-Habsburg világbirodalom kibontakozását kísérő nagy szellemi-gondolati-művészeti virágzás, a spanyol aranyszázad: óriások, Cervantes, Lope de Vega, Quevedo, Góngora, Gracián, Velázquez, Murillo korszaka. Ekkor, óriások nyomán vált Calderón maga is óriássá.
A nagy író születésének idei, 400. évfordulójára jelenik meg először a spanyol nyelvű eredetivel együtt, lendületes magyar fordításban, a VIII. Henrik, ez a XVI. század egyik legnagyobb szervezeti-világnézeti botrányát, az angol királyi szeszély és hatalmi érdek diktálta anglikán nemzeti egyházalapítást tárgyaló és azt Aragóniai Katalin királyné tragédiájával és Boleyn Anna végzetes szerelmével összebonyolító, jellegzetesen calderóni színmű.
