rancois Mauriac (1885-1970) Nobel-díjas francia író a katolikus irodalom kimagasló képviselője. Hőseire gyakran jellemző, hogy tudatosan gonoszak, rosszindulatúak, szívük tele van gyűlölettel – leghíresebb regényének címe, „Viperafészek” fejezi ki ezt a legpontosabban –, tagadják vagy gúnyolják Istent, a keresztény hitet, céljuk a rombolás, a tiszta lélek megrontása, s így tragédiák előidézői lesznek, majd látva, hogy hová vezetett mindez, súlyos lelki gyötrődések után, bűneiktől megtisztulva, a kegyelem révén eljutnak a krisztusi szeretetig, vagy legalábbis annak közelébe. Az Irodalmi napló most jelenik meg először magyarul, a Kairosz Kiadó gondozásában.
Mauriac a katolikus írók azon ritka csoportjához tartozott, akik kiemelt figyelemmel kísérték koruk politikai-társadalmi történéseit is, heti rendszerességgel írt publicisztikát, cikkeinek hatalmas olvasóközönsége volt. A jelzett időszak a francia történelem egyik legzaklatottabb időszaka, öt év alatt nyolc miniszterelnök váltotta egymást. Ezekben az években rendült meg Franciaország gyarmati uralma, amely végül Indokína és Észak-Afrika teljes felszabadulásához vezetett. A napló tanúsága szerint Mauriac folyamatosan figyelemmel kísérte a történéseket, s határozottan elítélte az erőszak minden formáját, figyelmeztetett, hogy a gyarmati birodalom ellen Észak-Afrikában fellángoló terrorizmus „borzasztó események láncolata”, a folyamatok visszafordíthatatlanok, s a franciák csak a rabságban tartott nemzetek kiváltságos, uralmon lévő rétegeinek a létfenntartási ösztöneire számíthatnak. Vallja, hogy a terrorista akciókra nem megfelelő válasz a kegyetlen megtorlás, mert ez táptalaja lesz a jövőbeli gyűlölködésnek. Egy gyanúsítottnak ugyanis vannak barátai, testvérei, gyermekei, s „Ennek a nemzedéknek a számára, amelyik a két terrornak ebben a megmérgezett légkörében születik, tanul, növekszik, az, akit mi banditának nevezünk, számukra mártír. Ez a nemzedék nemsokára ki fog halni, a gyerekeik már felnőttek. Mit fog számukra jelenteni Franciaország, ez a Franciaország, amelyik iránt apáik minden téren éreztek még némi tiszteletet? De ők, a harag gyermekei már gyűlölni fogják.”
Mauriac aggódó figyelmeztetései nem találtak meghallgatásra, az egyik naplóbejegyzés szerint egy missziós pap beszél az írónak a megszállt területeken a foglyokkal szembeni borzalmas kínzásokról, abban a reményben, hogy az írástudók felemelik ez ellen szavukat, s nekik, mint a szellem kitüntetett képviselőinek, hinnének az emberek. Ám Mauriacban nincsenek illúziók, tisztában van azzal, hogy honfitársai többsége közönyös a gyarmati sorban élőkkel szemben alkalmazott erőszak iránt – még ha nyíltan nem is vallják ezt be –, azzal mentegetve magát, hogy a világ mindig így működött: „Ellenkezőleg, ingerli őket, hogy arra kényszerítik őket, meglássák azt, amiről elhatározták, hogy nem tudnak. Elfogadják, hogy minden civilizáció rejtett borzalmon nyugszik, prostitúció, leánykereskedelem, erkölcsrendészet, javítóintézetek, börtön a bolondoknak és a gyengeelméjűeknek, mindenféle kínzás; ez a szükséges rossz.”
Keserű iróniával teszi hozzá: „Mi annak a Franciaországnak vagyunk a franciái, akik generációról generációra egyre jobban megértették, hogy semelyik nép sem valósította meg a hegyi beszédet.” Ez a lelkét súlyosan megsebző beszélgetés annyira felkavarja az írót, hogy képtelen utána Mozart Istentől megszentelt szerzeményeit hallgatni, „a borzalom, amelyet hallottam, betölti a helyiséget. Ez a mennyei zene nem nekem szól. Olyan ember vagyok, aki akarata ellenére részt vett egy bűncselekményben, és most habozik, hogy feladja-e magát.”
Mauriac egy fényképen Krisztus életáldozatának jelképével, a kereszttel jelöli meg azt a maroknyi embert, aki Franciaországban és Marokkóban egymás megértésére törekszik, a krisztusi szeretet szellemében. A többiek azonban mind, „a csoportjuk és azok felé a hatalmak felé fordultak, amelyektől függenek – nagy gyarmatosok, nagy bankok, vak és süket hatalmak bután csak az erőszaknak hisznek, annak az erőszaknak, amelyet nem birtokolnak többé.”
Az Irodalmi napló írója együtt érez az 1956 októberében szabadságharcukat vívó magyar forradalmárokkal is: „A megszelídíthetetlen Magyarország megmutatja a világnak, hogy a történelem irányát meghatározhatja a leggyengébbek akarata is, akkor, amikor az erősebb állandóan embertelen. Az emberiség történelme elítéli az embertelenséget.” Ám szerencsétlenségnek tartja, hogy az atomkorban az emberiséget elpusztítani képes fegyverek árnyékában „a legerősebbnek is csak annyi marad, hogy saját pusztulása is összeolvad az összes rom megsemmisülésével. A lélekharang szól ugyan Magyarországért, de kiért?”
Akárcsak Mauriac többi művét, a naplót is áthatja valódi, lélekben megélt katolikus hite. Tisztában van mindennapi gyarlóságával, de feltétlenül hisz az Istentől kapott kegyelem lelket átalakító erejében és a szeretet örökkévalóságában. Ezt példázza számára az általa nagyra tartott Paul Claudel életútja is: „Hitt Istenben, megingathatatlan tanúja volt, de ugyanaz a vágyakkal teli ember maradt, aki volt, ez a makacs ember, aki ki lett választva, és mint minden kiválasztott, OLYAN, AMILYEN… Amilyenek vagyunk, olyannak szeretnek. Ezt a kibírhatatlan teremtményt, aki saját magát sem viseli el, szeretik és szeretni fogják örökké.”
Mauriac nem él álomvilágban, a történelmi események alapos ismerőjeként tudja, hogy szakadéknyi a távolság Krisztus tanítása és a mindennapi valóság között: „Isten országa sohasem csak tésztában elveszett kovász volt, még azokban a korokban sem, amikor politikailag a kereszténység győzedelmeskedett. A világ a történelem egyetlen pillanatában sem volt és nem is lesz keresztény. A kereszt mindig őrültség lesz a szemében, és botrány, és mindig is az volt, még a nagyon keresztény királyok idejében is.” Ám mindezek ellenére a kovász „sohasem hiányozhat a világból, és nem is fog hiányozni soha.”
Kereszténység és politika kapcsolatát vizsgálva Mauriac vallja, hogy a keresztény embernek azért kell küzdenie, hogy a keresztények „legyenek ott azok mellett, akik természetesen nem szentek, és akik természetesen a saját érdeküket keresik (a politikában többé-kevésbé mindenki a saját érdekét keresi), de akik legalább nem gyalázzák meg a keresztény reménységet: a baj az én szememben az, hogy minden keresztény bár demokrata, politikailag összejátszik a Mammonnal, az államot leromboló Mammonnal, aki a nemzedékek méregkeverője, és aki bűnös háborúkat szít, és aki vért ont azóta, amióta azt hiszi, hogy ez az érdeke.”
Ám a napló befejező részében, 1957. karácsony éjszakáján elmélkedve Mauriac hitet tesz amellett, hogy a keresztényeknek kötelességük törődniük a közügyekkel. Mint írja: „A másvilág nem fordítja el ettől a világtól az elkötelezett keresztényt. Ellenkezőleg, visszavezeti ide, hozzáköti, tilos számára mindenféle menekülés. Mostantól kezdve, és itt e világon kell ennek a kereszténynek Isten országát és igazságát keresni – keresni azt, habár szívében már birtokolja a ma éjszaka született kis gyermek birodalmát.” Ahogy azt Jézus is mondta az utolsó vacsorán, bár a világ gyűlölni fogja tanítványait, nem veszi ki őket a világból, hanem elküldi nekik a Vigasztalót, ”az Igazság lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam; de ti is tanúságot tesztek majd, mert kezdettől fogva velem vagytok” (Jn 15,26-27).
(Kairosz Kiadó, 2012.)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
