Az Osztrák-Magyar Monarchiában egykor használt tíz irodalmi nyelve közül az elmúlt időszakban főleg a német, a magyar és részben az akkor születő szláv nyelvű szerzőket kutatták, minden nép a maga szempontjából írta meg a korszak közös irodalomtörténetét. Ilyen összefüggésben azonban nálunk alig esik szó azokról az olaszokról, akik saját kultúrájuk és Mitteleuropa találkozási pontján, határvidékén helyezkedtek el. Bécs, Budapest, Prága mellett Trieszt is jelentős kulturális főváros volt. Az itt élő sok nyelvű és sok nemzetiségű írók olyan jelentős szellemi műhelyt alakítottak ki, amelyikből nemcsak a 20. századi olasz irodalom main streamje (Svevo-Pirandello vonal) indult ki, hanem a Monarchia világának talajából sarjadva, páratlan, a későbbi egyetemes európai kultúrát is meghatározó filizófiai és irodalmi eredmények is születtek. A filozófiai, nyelvfilozófiai gondolkodás történetében a goriziai Michelstaedter itt közölt műve a legautentikusabb kifejezője ennek a sajátos, atmoszférának, s a nyelvvel szinte mániákusan foglalkozó Monarchia meghasonlott személyiség képének. Összhangban bécsi kortársaival (Sprachkritik), ez a 23 évesen, 1910-ben öngyilkosságot elkövető zseniális fiatalember rendkívül eredeti koncepciót vázolt fel a szakdolgozatában. Szerinte válságba került a szó és társadalmi funkciója. A nyelv erőtlen és alkalmatlan, elvesztette életerejét, pusztán látszattá válik s halála felé tart. A nyelvet kiüresítő folyamat a teoretikus-szillogisztikus arisztotelészi filozófiával vette kezdetét, amely nem közölte magának a tárgyának a természetét, hanem jelentéssel látta el. Vele szemben állt a kreatív platóni szemlélet, a meggyőzésre-meggyőződésre szánt kifejezés, aminek a révén a görögöknek történelem felett álló, tökéletes nyelvük lett, olyan, amilyen a ma emberének is például szolgálhatna. Innét az eredeti (ó)görög idézetek aránytalanul nagy száma. A szöveg megértését magyarázatok, fordítások és jegyzetek teszik könnyebbé.
Pál József