Erdélyi hivatalok
Fennállásának másfél évszázada alatt az önálló Erdély kormányzati szempontból a királyi országrésztől eltérő utat járt be. A kis ország uralkodói mellett működött ugyan fejedelmi tanács, annak tagjai azonban – minthogy kinevezésüket magától a fejedelemtől nyerték, sőt némelykor fejük vesztésével fizettek, ha ellentmondani merészeltek – nem vettek részt a tényleges kormányzásban. A fejedelem tanácsukat kérhette, ha akarta, megfogadni viszont nem volt köteles. A fejedelemség egyetlen kormányszerve, a fejedelmi kancellária a középkori magyar királyi kancellária utódjának tekinthető. A Csáky Mihály nevéhez fűződő 1556. évi kancelláriai reform révén jött létre a nagyobb kancellária, amelynek hatásköre kiterjedt a belügyi kormányzat minden ágára, sőt a külügyekre is. A kisebb kancellária hatáskörébe tartozott az igazságszolgáltatás. A fejedelmi ítélőtáblán az elnök mellett tevékenykedő ítélőmesterek egyúttal a kisebb kancellária hivatalnokai voltak, akik az ítéletek és a perbeli cselekmények írásba foglalását intézték.
A fejedelmi kancellária semmiképpen sem tekinthető újkori módon szervezett hivatalnak, hiszen nem rendelkezett állandó székhellyel, s nem testületi döntéseket hozott. A főhatalom a mindenkori fejedelem kezében volt, s az erdélyi rendek gyengesége, széthúzása nem tette lehetővé a fejedelem abszolút hatalmának korlátozását. A kancellária így leginkább a fejedelmi akarat írásba foglalásának szerve maradt. Egyedül a kisebb kancellária szervezeti felépítése és működése mutat bizonyos, az újkori hivatali berendezkedésre utaló jegyeket: a fejedelmi székhelyen többé-kevésbé állandóan működött, az egyes határozatokat az ítélőmesterek megbeszélték, sőt bizonyos referenciamegosztás is megfigyelhető, amennyiben az egyik az erdélyi ügyek, a másik a magyar ügyek szakértője volt.
A központi kincstári igazgatás élén Erdélyben a 16–17. században is a középkorias elnevezésű fejedelmi tisztségviselő, a kincstartó állott. Feladata a fejedelmi fiscust illető pénzjövedelmek begyűjtése, ellenőrzése volt. Alatta a kincstári igazgatás különféle tisztjei tevékenykedtek. Erdélyben a pénzügyek terén is megmaradtak a középkorra jellemző igazgatási formák: a bérleti és a zálogrendszer.
Az erdélyi területek visszafoglalása után a fejedelemség közjogi helyzetét, illetve betagozódását a Habsburg Birodalomba az 1690–91-ben I. Lipót által kiadott Diploma Leopoldinum szabályozta. A tartomány élére Nagyszeben székhellyel kormányzótanácsot (gubernium) szerveztek, amely a polgári kormányzat minden ágában illetékes hatóság volt. Felügyelte a közigazgatást, a bíráskodást és az erdélyi kincstári igazgatást is. Élén a gubernator, a kormányzó állott. A mellette tevékenykedő tanácsosok a században lezajlott jó néhány átszervezés által kialakított bizottságokban dolgoztak egészen a gubernium 1849-es megszűnéséig. Bár a kormányzótanács közvetlenül a király alatt álló kormányszékként szerveződött meg, 1692–1693 folyamán fokozatosan kifejlődött a király és a gubernium között álló közbülső szerv, az erdélyi udvari kancellária, melyet végül 1695-ben Bécsben állítottak fel. Az 1848-ig fennálló kormányszervnek az erdélyi ügyek bécsi udvarbeli képviselete, a guberniumtól érkezett felterjesztések közvetítése, valamint a gubernium működésének felügyelete volt a feladata.
Második mozzanatként az erdélyi kincstári igazgatás vált ki a guberniumból, amikor is az élén álló kincstartó mellé a király 1700-ban kamarai bizottságot küldött ki, amely átvette Erdélyben a fiscus ügyeinek központi irányítását. Általánosságban az udvari kamara felügyelte az erdélyi pénzügyeket, és felettes hatósága volt az 1742-ben fölállított kincstartóságnak (Thesaurariatus) is. A kincstartóság a királyi kincstár jövedelmeit és birtokait felügyelte, tevékenységét 1849-ben szüntette be.
