A francia Annales-iskola klasszikussá vált szerzõi legfontosabb munkáinak, valamint az Annales- iskolához hasonlóan alapvetõen társadalomtörténeti érdeklõdésû magyar történészek által írt és szerkesztett Atelier-füzetek kiadásával néhány év alatt méltán ismertté és elismertté vált L'Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg a Hatalom, legitimáció, ideológia címû kötet, mely a 2005. november 18.-án a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Egyetemes Történeti Tanszéke által szervezett konferencia elõadásainak szerkesztett változatát tartalmazza. A kötet nem vette át a konferencia hármas tagolását (keleti, középkori és újkori szekció), így a tanulmányok jobb híján idõrendben követik egymást, valamint nem szerepel benne Orosz Gergely, Schimert Péter, Schmal Dániel, Szalai Miklós, Vári András és Zimonyi István írása sem. A továbbiakban a kötetben szereplõ sorrendben mutatom be a lábjegyzetekkel és irodalomjegyzékkel kiegészített tanulmányokat. A gondos szerkesztés a konferencián elõadóként és a kötetben szerzõként is jelentkezõ Gedõ Éva és Horváth Emõke munkáját dícséri.

Sághy Marianne aszkézis és hatalom viszonyát tekinti át a Kr.u. IV. század közepén, a Római Birodalomban. Míg a konstantini fordulat után az egyházi munkákban a császár Isten küldötteként vagy Isten kiválasztottjaként szerepel, az ariánus válság alatt már nem a császárt, hanem a világtól elvonult remetéket emlegették Isten barátaiként. A fõként Szent Ágoston és Szent Jeromos által kidolgozott hivatalos aszkéta ideológia tulajdonképpen a császári hatalomtól és egyházpolitikától függetlenedni és távolodni, a világi hatalommal szemben autonómiáját megõrizni kívánó egyház legitimációjának új alapja volt.

Dobrovits Mihály az orchoni feliratokat elemezve a lovasnomád türk állam életét mutatja be, különös tekintettel a nem egyértelmû öröklési rend miatt idõrõl- idõre fellépõ dinasztikus válságokra, és a Kínai Császársággal szemben képviselt politikára. Az orchoni feliratok szerint a jó uralkodó képes megoldani a belsõ válságokat, õrzi az õsi szokásokat, és a türköket távol tartja a kínai civilizáció csábításaitól, a városi élettõl és a buddhizmustól.

Sárközy Miklós a "királyi vadászat" szimbólumának alapos és körültekintõ vizsgálata közben a perzsa területeken uralkodó legitimációs technikák hasonló motívumaira és évezredes állandóságára hívja fel a figyelmünket. A tanulmány végén közölt összefoglaló táblázat egyértelmûen bizonyítja, hogy az ókori perzsa dinasztia eredetmítosza minden lényeges pontban megegyezik a késõ középkori helyi dinasztiák legitimációját igazoló legendákkal, a térségben tehát kétségkívül kimutatható a Nagy Sándor korától a XV. századig szinte változatlan hatalmi ideológia jelenléte és továbbélése.

Horváth Emõke tanulmányából, az Elipandus toledói érseknek a hispániai egyházban fellépõ, Migetius által képviselt eretnek tanok ellen írt leveleinek elemzésébõl a VIII. század végi toledói egyház szerepének megváltozására, és Toledo presztízsének csökkenésére következtethetünk. Elipandus határozott fellépését Migetius ellen azonban elsõsorban Toledo korábbi hatalma elvesztésének félelme, és nem a teológiai viták indokolják. Hiszen Toledo a vizigót idõktõl, azaz a VI. század elejétõl kezdve a hispániai egyház lelki- szellemi központja, zsinatok állandó házigazdája, sõt a királyi udvar székhelye is volt. Mindez természetesen a VIII. század elején bekövetkezõ arab hódítás miatt hosszú- hosszú évszázadokra visszavonhatatlanul megváltozott, Toledo a továbbiakban egy iszlám fennhatóság alatt élõ, mozarab határvároska lett csupán.

Szuromi Szabolcs Anzelm írása az egyházi és a világi hatalom, a pápák és a császárok évszázados küzdelmének legfontosabb állomásait veszi számba és mutatja be a X. századtól egészen a XIV. századig. Az elméletben a világ vezetõjének, és leghatalmasabb uralkodójának címéért, a gyakorlatban a püspökök kinevezéséért és birtokba történõ beiktatásáért, azaz az invesztitúra jogáért vívott harc VII. Gergely pápaságával kezdõdik, és VIII. Bonifác pápaságával végzõdik. Az egyháznak e hosszú évszázadok alatt sikerült a világi hatalomtól való függetlenségét és a püspökök kinevezésének a kizárólagos jogát megõriznie, sõt a "két kard elmélet" hatalmi ideológiájának kidolgozásával megfellebbezhetetlen isteni legitimációt biztosítania magának. Az elmélet szerint a kardok jelképezik a világban megtalálható két hatalmat: a lelki és a világi hatalmat. A lelki kardot a pápa, a világi kardot a császár birtokolja, ám mindkét kardot a pápa kapja, mivel minden hatalom Istentõl ered, és csak a felkenés által adja tovább az egyik kardot a császárnak. Tehát a pápa az elsõ, a császár csupán a második földi hatalom.

Molnár Péter munkájában a "plenitudo potestatis", a legfõbb hatalom fogalmának az V. századtól a IX. századig tartó egyházi kidolgozását követhetjük nyomon. Jól látható, hogy az eredetileg a pápa egyházon belüli hatalmának igazolására alkotott ideológia késõbb óriási karriert fut be a császári és a francia királyi udvarban, sõt a szuverén uralkodó, és az állam újkori fogalmainak kidolgozása idején is kimutatható még jótékony megtermékenyítõ hatása.

Bárány Attila II. Richárd, IV. és V. Henrik angol királyok valláspolitikáját és egyházpolitikáját vizsgálva arra az eredményre jut, hogy a XIV. századi királyi udvar, bár igaz, hogy csökkenõ mértékben ugyan, de meglepõen elnézõ volt a fõként John Wyclif tanait hirdetõ lollard eretnekséggel szemben. Richárd, de még IV. Henrik udvarának is legfontosabb tisztségeit a lollard lovagok foglalják el, de az európai diplomáciai küzdelmekben a hit rendíthetetlen harcosának mutatkozó V. Henrik is beérte a szigorú rendeletek kihirdetésével, és egy- egy kirakatper megrendezésével, a gyakorlatban azonban nem igazán történt semmi.

Nagy Balázs írásában a Csehországban semmiféle múlttal nem rendelkezõ luxemburgi dinasztia, és a személyesen IV. Károly által alkalmazott legitimációs technikákat gyûjtötte össze. A luxemburgi ház királyai például elõszeretettel adják fiúgyermekeik számára a cseheknek oly kedves Vencel nevet, IV. Károly pedig a cseh fõváros felvirágoztatásával, a prágai érsekség és az egyetem létrehozásával, a belváros kibõvítésével és a híd megépítésével írta be magát mindörökre a cseh történelembe.

Tózsa Rigó Attila dolgozatában a XVI. század közepének pozsonyi végrendeletei alapján a fraternitasok és a városi elit kapcsolatát vizsgálta. Érdekesen mutatja be, hogy az eredetileg vallási célokkal létrejövõ fraternitasok miképpen válnak elõbb a pénzügyekben, majd késõbb a várospolitikában is meghatározó tényezõvé. A városi polgárok egyes csoportjai itt is érvényes az, hogy foglalkozás, vagyon és rang szerint elkülönülve, egymás mellett, de nem egymással együtt élik szigorúan szabályozott hétköznapjaikat, és tartják ünnepeiket.

Õze Sándor figyelemreméltó tanulmányában a bibliai eredetû apokaliptikus hagyomány jelentõségére, és ideológiaképzõ erejére hívja fel a figyelmet a törökkel viaskodó XVI. századi Európában és Magyarországon. V. Károly császár, és a késõbbiekben a német- római császárok hatalmát nagyban legitimálta, hogy a törökkel szemben védelmet kínált a Föld összes kereszténye számára, és a közeli jövõben elhozni ígérte Európa számára az örök békét, de a reformáció, kiemelten a wittenbergi teológia is szívesen hivatkozott a törökre, mint Antikrisztusra. Mivel a jövõ megváltozhatatlan módon elõre megíratott már, az apokalitika világa statikus és passzív, ezt azonban a magyar területeken izgalmasan egészíti ki, vagy ha kell, írja felül a kereszténység védõbástyájának évszázados, és aktivitást követelõ határvédõ ideológiája. A reformáció magyarországi elterjedésével kapcsolatban meggyõzõen érvel a halállal és a szenvedéssel napi kapcsolatban álló katonanépesség kálvini teológia iránti fogékonyságára, és indirekt módon bár, de alapjaiban kérdõjelezi meg a korábbi népszerû elméleteket, melyek a reformáció terjedését még az európai periférián is elsõsorban az iparosodottabb és polgárosodottabb vidékekhez kötötte.

Radó Bálint VI. Jakab skót, majd I. Jakab néven angol király írásait és trónbeszédeit elemezve meggyõzõen cáfolja, hogy Anglia a XVI. század végén, a XVII. század elején abszolút monarchia, Jakab, majd fia, I. Károly pedig abszolutista uralkodó lett volna. Jakab híres londoni trónbeszédei alapján egyértelmûen látható, hogy az uralkodó újra és újra elzárkózik attól az állásponttól, mely szerint egyedül a király volna az országban az egyetlen törvényhozó hatalom, és újra és újra hitet tesz a parlament törvényhozó jogkörének megtartása mellett.

Sashalmi Endre kitûnõ írásában azt bizonyítja, hogy a modern államelmélet minden fontosabb fogalma tulajdonképpen szekularizált teológiai fogalom. Az egyházi használatra a teológusok által kidolgozott fogalmakat a kánonjog csiszolja tovább és közvetíti a világi közjog, majd a modern politikai filozófiák megalkotói számára. Leírja a szintén teológiai eredetû abszolút hatalom újkori elméletének definícióját: az abszolút uralkodó minden külsõ (pápa, császár) és belsõ (rendi gyûlés, parlament) hatalomtól független, és jogi felhatalmazással bír arra, hogy mindent megtegyen a közjó érdekében. Azaz saját belátása szerint hozhat, vagy törölhet el törvényeket, ha cselekedetei nem ütköznek a lex divina és a lex naturalis elõírásaiba, valamint nem sértik az ország fundamentális törvényeit (leges fundamentales). Az abszolút uralkodó ellen tilos a lázadás, az aktív ellenállás, hiszen felette csak az Isten ítélkezhet. Az abszolút uralkodó azonban nem zsarnok, az isteni jog, a természetjog és az alaptörvények ugyanis a törvényes uralkodó felett állnak, éppen ezek akadályozzák meg abban, hogy zsarnokká váljon.

Halász Dorottya munkájában a két évszázada létezõ amerikai külpolitikát vizsgálva arra a megállapításra jut, hogy a "nyilvánvaló elhivatottság eszméje" talán a legrégibb és legnagyobb hatású ideológiai alappillére a folyamatosan terjeszkedõ nagyhatalom majd birodalom belsõ és külsõ legitimációjának. Az elmélet szerint az Egyesült Államok részére Isten által kijelölt misszió a területi növekedésben áll, a szabadság és a demokratikus intézmények eszméjének, azaz a civilizáció akár erõszakos eszközökkel való terjesztésének céljából.

Czövek István további kutatásokra ösztönzõ tanulmánya a XV. század közepétõl, azaz az orosz autokefál egyház létrejöttétõl, Bizánc elestétõl, és a "Moszkva, a harmadik Róma" elméletének kidolgozásától egészen a XIX. század második feléig, a moszkvai és szentpétervári szláv kongresszuson nyilvánosságra hozott "minden pravoszláv védelmezõje Oroszország" eszméjének formába öntéséig mutatja be a cári Oroszország és a pravoszláv egyház mindig szoros, de korántsem mindig felhõtlen viszonyát, valamint a pravoszláv egyház kiemelkedõ szerepét az orosz hatalmi ideológiák és legitimációjuk megfogalmazásában.

Gedõ Éva dolgozatában a legrészletesebben és legpontosabban a német Reinhard Koselleck által kifejtett, és a kilenckötetes Geschlichte Grundbegriffe címû lexikonban testet öltött fogalomtörténeti iskola kritikai elemzését végzi el. A fogalomtörténeti iskola azon fogalmak eredetének vizsgálatát tartja legfontosabb céljának, amelyek a nyelvben és a modern politikai ideológiákban mind a mai napig általános használatban vannak. A legizgalmasabb kérdés: egy- egy fogalom jelentésváltozásain keresztül megtalálni és leírni azt az idõszakot, amikor és ahogyan szétfoszlott a régi, és létrejött egy új világ. A fogalomtörténeti iskola kulcsfogalma a "nyeregidõ" (Sattelzeit), az a megragadott és kimerevített pillanat, ahonnan és amikor még a régi világ is ismerõsként integetve búcsúzik, de a távolban már az új világ körvonalai is kirajzolódnak.

Nagy Péter Tibor vitára késztetõ írásában, fõként oktatástörténeti szemszögbõl és oktatáspolitikai szempontok szerint, a két háború közötti keresztény- nemzeti ideológia legitimációs bázisát vizsgálja. Állítása szerint 1920-ig a magyar iskolarendszer minden tekintetben polgári volt, tehát ha valaki elvégezte az iskolát, megszerezte a bizonyítványt, akkor senki és semmilyen módon nem akadályozhatta, hogy felsõbb osztályba léphessen. Mindez a numerus clausus bevezetésével eltûnt, és mindenki számára világossá vált, hogy a magyar oktatási rendszerben többé nem a tudásalapú teljesítményelvé a megkérdõjelezhetetlen tekintély, hanem elvileg, és a gyakorlatban is bárki meghatározhatja, hogy ki nem, és, hogy ki tanulhat tovább. A felelõs a nacionalizmus és az antiszemitizmus, mely a két háború közötti hatalmi ideológia lényegét jelenti, és legitimációjának alapját adja.

Tüske László kitûnõ tanulmányában az arab országok modern politikai berendezkedésével kapcsolatban arra hívja fel a figyelmünket, hogy a modern jogrendszer adaptálásának hatására kialakuló új, de ideiglenes struktúrák hatására a társadalmi berendezkedést szabályozó hagyományos intézmények és kötelékek lényegesen nem gyengültek meg, csupán láthatatlanokká váltak. Míg a nyugati fogalmakkal leírható intézményeknek a tényleges politikai döntésekben valójában semmiféle komolyabb szerepe nincsen, ezért ezt virtuális politikai térnek nevezi. Addig az archaikus, az iszlám vallási hagyományból táplálkozó legitimációból (a konzultatív tanácskozás során kialakított konszenzust a hûségeskü szerzõdésével szentesítik) következõ, a felszínen meg sem jelenõ, de a háttérben minden fontos döntést meghatározó, társadalmi szinten mindenki számára elfogadott és jóváhagyott politikai teret fogadja el, és mutatja be reális politikai térként.

Szelke László