1977. október 25-én halt meg Roland Barthes édesanyja. Barthes másnaptól kezdve egészen 1978. június 21-ig - néha egészen rövid - feljegyzéseket készít, amelyeket Nathalie Léger, az IMEC (Institut Mémoires de l'édition contemporaine) igazgatóhelyettese gyűjtött össze a Journal de deuil kiadásához. Ahogy az 1977-es Fragments d'un discours amoureux (magyarul 1997-ben jelent meg Beszédtöredékek a szerelemről címmel) Barthes-ját szerelmesnek láthatták az olvasók, a mostani jegyzetek a gyászoló férfit mutatják, aki Mathieu Lindon, a Libération
munkatársa szerint sokszor nem bír kibújni a szemiológus-nyelvész szerepből: "Az 'Ő már nem szenved többé' mondatban mire, kire utal az 'ő'? Mit akar mondani a jelen idő?" (1977. október 29.) Két nappal később: "Nem akarok beszélni róla, félek, hogy irodalommá válna - illetve nem vagyok benne biztos, hogy nem azzá válna; bár az irodalom tulajdonképpen ezekből az igazságokból születik." 1978. április 2.: "Reménytelenség: ez a szó túlságosan teátrális, a nyelvhez tartozik." Mintha az elmélet gátat szabna a gyász kitörésének (amiről másoknak is mindig visszafogottan beszél), mintha a nyelv végül is szemben állna a valósággal. "A gyász igazsága teljesen egyszerű: most, hogy mama meghalt, sarokba szorít a halál (már csak az idő választ el tőle)." A nyelv egyszerre eszköz és akadály az egyszerűség felé. A poszthumusz kiadás persze azt nem teszi lehetővé, hogy megtudjuk, milyen lett volna, ha Barthes maga szerkesztette volna meg a szöveget, és egyáltalán megjelentette volna-e.
