Medve A. Zoltán kötetének alcíme: Adalékok az újabb horvát próza történeti-komparatív vizsgálatához, vagyis a szerző a horvát-magyar irodalmi és kulturális kontextust hasonlítja össze, elsősorban a huszadik század második világháború utáni időszakára, s azon belül is a 90-es évekre összpontosítva. A kötet főcíme a kontextus fogalmát, illetve az annotációt emeli ki oly módon, hogy a kifejtés során Medve számára a két fogalom nem végleges kategóriákat jelent, hanem időben és nézőpontok szerint változó jelenségekként működnek. Éppen ezért, az általa választott horvát és magyar szerzők kutatásakor nem a mindenkori kánon, hanem a szubjektív értékválasztáson túl az összehasonlító irodalomtudomány vizsgálandó szempontjai a perdöntőek. Medvénél az összehasonlító irodalomtudomány újragondolása a kultúra-tudományok (cultural studies) részét képezi: „[…] olyan átfogó rendszerrel állunk szemben, amelynek elemei kölcsönösen és dinamikusan kapcsolódnak egymáshoz.” (18.)

Ez az átfogó, mozgó rendszer kölcsönös kontextust teremt a budapesti Kijárat kiadó Kritikai zsebkönyvtár sorozatának darabjai számára (melyet Bacsó Béla és Thomka Beáta szerkesztenek), s amelyek között Medve komparatív tanulmánykötete is megjelent. A szerző a kötet előszavában saját művét Thomka Oblikovanja [Alakulások] című tanulmányának folytatásaként képzeli el.1 Ugyanakkor Medve könyvét érdemes párhuzamosan forgatnunk Helena Sablić Tomić – Goran Rem: Kortárs horvát irodalom. Költészet és rövidtörténet 1968-tól napjainkig című könyvével,2 melyet Medve Ladányi Istvánnal fordított le közösen. A horvát szerzőpáros irodalomtörténeti munkája ugyan nem bővelkedik a horvát-magyar párhuzamok értelmezésével, viszont jól kiegészíti, árnyalja Medve horvát irodalmi kutatásait.

Medve összehasonlító vizsgálati módszere diakrón és szinkrón jelenségeket boncolgat a próza területén, több ízben reflektál a művek fordíthatóságának fokára és szükségességére. A múlt irodalmi mozgásaira a jelen felől kérdez rá. A szerző a könyv előszavában, majd utána másutt is azt állítja, hogy a horvát fordításirodalom igyekszik lépést tartani a kortárs magyar irodalmi jelenségek tolmácsolásával, ezzel szemben viszont a „magyar nyelvre fordított kortárs horvát prózakötetek száma ennél szerényebb. Bár az utóbbi években mintha Magyarország is elmozdult volna a holtpontról.” (7.) Medve észrevétele provokatívnak hat, mert kiemeli a műfordítás szerepét a kortárs nemzeti irodalmak alakulásának szempontjából, illetve rávilágít a magyar olvasási szokásokra, miszerint a szomszédos irodalmak figyelemmel követése még mindig késésben van. Abszurdnak tűnik, de a németországi kiadók több kortárs horvát (és cseh, román, szerb, szlovák, szlovén stb.) irodalmat adnak ki, mint a Horvátországgal szomszédos magyarországiak (és fordítva), ugyanakkor mindkét országban a nagy kiadók általában a német kiadásokon keresztül tájékozódnak a szomszédos irodalmak felől. Medve a német közvetítő kultúrának „kontroll-szerepet” tulajdonít a kulturális csere folyamatában (64.). Pedig ez működhetne fordítva is: szomszédos helyzetünknél fogva megelőzhetnénk a németeket, vagy párhuzamosan dolgozhatnánk a goethei világirodalom-koncepción. Ezzel szemben még a felvilágosodás óta bejáratott reflexeink a meghatározóak a szomszédos irodalmak iránti érdeklődésünkben. Ám ez mégsem jelent akkora hiányosságokat, hogy önostorozásba kezdjünk, éppen ezért fogalmaz óvatosan Medve, mikor kiemeli, hogy újabban pozitív változások is észlelhetőek a fordításirodalom területén. Arról nem beszélve, hogy több a magyar nyelvű, szakszerű vizsgálat a horvát-magyar irodalom összevetésének tárgykörében (Medve tanulmánykötete az egyik példa), aminek horvát részről elsősorban a nyelvi kompetencia hiányossága az egyik oka (az egyik kiugró ellenpélda a pécsi tudományegyetemen dolgozó Stjepan Blažetin munkássága, aki a horvát-magyar viszony mellett a kisebbségi irodalom, vagyis a magyarországi horvátok irodalomtörténéseivel is foglalkozik). Ugyanakkor kérdéses, mennyiben tekinthető az areális irodalomtörténész pusztán egy nemzet irodalomtörténete alakítójának? Medve – akárcsak többek között Bori Imre, Kálmán C. György, Lukács István, Lőkös István vagy Fried István – egyszerre értelmezi a horvát és a magyar irodalmi folyamatokat, éppen ezért munkássága mindkét nemzeti irodalom részét képezheti. Munkájának horvát nyelvű megjelenése provokatív műfordítói feladatnak bizonyul, mert az idegen másik szemével láttatja a kortárs horvát irodalmi történéseket (akárcsak a mai magyar irodalmat).

A saját irodalom értékelése az idegen másik felől a hasonlóságok esetében a párhuzamos olvashatóságra hívja fel a figyelmet. A horvát-magyar próza viszonya kulturális és történeti különbségekre utal: „[…] tételesen azonos tendenciák nem mutathatók fel, kapcsolódási pontok is inkább csak az egyes szerzők esetében – szinte mindig a hasonlóságon belüli eltérés dominanciájával – fedezhetők fel.” (8.) Úgy tűnik, a legnagyobb különbségek a Medve által vizsgált időszakban, a 90-es évekbeli prózában fedezhetőek fel: míg a horvát irodalomban a háborús tapasztalat folytán visszatér a mimézis, illetve a realizmus fogalma neo- vagy poszt-os prefixumokkal, addig a magyar irodalomban egészen más problémák törtek a felszínre, emiatt a korszak magyar és horvát irodalomtörténetében „jóformán érintkezési pontok sem fedezhetők fel” (9.). A kritikai beszédmód rutinjainak bírálatát jól tükrözi az Esterházy–Miljenko Jergović-fejezet. A balkáni háborúk óta külföldön népszerű (Magyarországon azonban kevéssé ismert) Jergović kritikusan viszonyult Esterházy Harmonia caelestisének horvát megjelenéséhez, aminek okát Medve abban látja, hogy Esterházy műve radikálisan más Jergović elbeszélői világához képest, s ebben nemcsak irodalomtörténeti, hanem kulturális különbségek is érezhetőek. A kettejük közti eltéréseket Medve a következő aforisztikus mondattal fogalmazza meg: „Mindkét nyomozás lezáratlan. Jergović végső válaszaira nincsenek autentikus kérdések, Esterházy kérdéseire nincsenek autentikus válaszok.” (218.)

Medve alaposan körüljárja a Közép-Európa metaforát, a pro és kontra vélemények ütköztetésével, annotálásával. Úgy tűnik, számára a nemzeti identitás elképzelhetetlen a közép-európai kontextus nélkül: „Közép-Európa népei egymás irodalmának kölcsönös követése és vizsgálata nélkül – főképpen a közös gyökerek és az egymásrautaltság miatt – nagy valószínűséggel hamis, de legalábbis hiányos képet kapnának nem csak a térség egyes nemzeti irodalmairól, de saját irodalmukról is.” (51.) A horvát irodalomból Miroslav Krleža után Ranko Marinković művei reflektálnak erre a közös hagyományra, ahogyan a magyar szerzők közül többek között Németh László, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Tolnai Ottó stb. Medve találó metaforájával, „az olvasható Közép-Európa” ad lehetőséget arra, hogy egymás mellé kerüljön Edo Popović és Garaczi László, Nedjeljko Fabrio és Márton László, Ivan Slamnig, Antun Šoljan, Miljenko Jergović és Esterházy, Dubravka Ugrešić, Slavenka Drakulić és Tolnai Ottó stb.

Medve a 90-es évek horvát prózáját egyfelől a háborús tapasztalattal, másfelől a 80-as évek (és azt megelőző korszakok) prózapoétikáinak folytatásával jellemzi. A 80-as évek horvát prózájának bemutatásakor egy egész fejezetet szán az 1984-ben indult Quorum folyóirat köré kialakult szerzői csapatnak (a horvát folyóiratot éppen az általa is fordított Helena Sablić Tomić és Goran Rem nézetei alapján ismerteti). Érdemes lett volna talán a Quorum folyóirattal párhuzamba állítani a magyar „posztmodern” folyóiratokat, például a Harmadkort, a Pompejit, a Törökfürdőt, illetve a Nappali Házat, ezáltal fény derülhetne a posztmodern művészet magyar és horvát folyóiratokban lejátszódó befogadás-történetére. Medve – Thomka Beátára hivatkozva – a magyar folyóiratok közül a „Symposionokat” (Symposion-melléklet, Új Symposion és Ex Symposion), illetve a párizsi Magyar Műhelyt emeli ki a diktatúra idejéből, melyeket a kor „mixtura culturalis és mixtura lingualis” egyetlen magyar nyelvű folyóirataiként említ. Ehhez képest csupán egy symposionista szerzővel foglakozik: Tolnai Ottóval. Kérdéses marad, hogy miért csak Tolnai kerül be a vizsgálódás horizontjába, miért nem foglalkozik a szerző a többi egykori symposionista prózájával.

A háborús tapasztalat irodalmát Medve vízválasztónak tekinti a horvát-magyar irodalmi viszony történetében: „A balkáni háború idejétől kezdve Horvátország és Magyarország kulturális téren hosszú ideig kontextus nélkül maradt.” (74.) Medve Németh Gábor munkáiban látja a legtávolabbi pontot a kor horvát irodalmához képest. Míg Horvátországban a háború a „valóság kihívását” (Dubravka Oraić Tolić, 99.), a bezárkózás problémáját hozta a felszínre, addig Magyarországon a „textualitás, szövegszerűség – a fiktív prioritása nyomán az iseri imaginárius és a lehetséges világok dominanciájának – poétikai kérdése állt az irodalmat művelők és az irodalommal foglalkozók érdeklődésének középpontjában […]” (98.) Talán éppen e különbség miatt történhetett meg az, hogy Miljenko Jergović Szarajevói Marlboro (Ford.: Csordás Gábor, Jelenkor, 1999) című novelláskötete Magyarországon nem vált olyan népszerűvé az olvasók és az írók körében, mint például Nyugat-Európában. Ebben az esetben nem érvényesült a nyugat-európai minta, a „posztmimézis” (Dubravka Oraić Tolić), a „neorealizmus” elbeszélői stratégiái sehogy sem tudtak beilleszkedni a ’90-es évek magyar elbeszélői világának problémáiba. Pedig számos kapcsolódási pont van Jergović „történetközpontú”, minimalista jellegű rövidprózái és a hasonló érdeklődésű magyar szerzők munkái között (Háy János, Hazai Attila, Kukorelly Endre, Garaczi László stb.) Jergović egyik interjújában a Szarajevói Marlboróról azt állította, hogy ő elsősorban a „sorsok telefonkönyveként” képzelte el a kötetét, s nem „háborús irodalomként”. A horvát háborús irodalomban a többletet az etika és a morál, illetve az önéletírás problémája adja, új fénybe állítja a „szövegcentrikus” posztmodern prózapoétikákat. Ugyanakkor érdemes figyelembe venni, hogy ezek a kérdések már Jugoszlávia szétesése előtt is megjelentek a „jugoszláv” irodalomban: például a Medve által is többször idézett Danilo Kiš műveiben, vagy Mirko Kovač munkáiban. Vagyis a posztmodern „szövegcentrikussága” nem az egyedüli posztmodern jellemző. Ugyanígy Esterházy művei sem olvashatóak pusztán a szövegcentrikusság felől. Talán a Harmonia caelestis párja, a Javított kiadás reflektál leginkább erre a kérdésre, a szövegcentrikus játék és a diktatúra tapasztalatának feszültsége Esterházy műveit is áthatja.

A délszláv háború a magyarországi szerzőket is „megihlette” (Szilágyi Andor, Darvasi László, Szarajevó: Egy antológia stb.) De még inkább és sokkal mélyebben a vajdasági magyar írókat, akiknek egy része a háború hatására Magyarországra emigrált. Legutóbb részben Bányai János, illetve átfogó jelleggel Szerbhorváth György foglalkozott behatóan a vajdasági magyar háborús irodalom kérdéseivel. Medve kutatásait esetleg úgy lehetne továbbgondolni, hogy a horvát háborús irodalmat párhuzamba állítjuk azokkal a magyar művekkel, amelyek tematizálták a balkáni konfliktust, s megfigyelnénk, milyen módon írják tovább a balkáni sztereotípiákat a kortárs magyar szerzők, miben különböznek ezek a művek a kortárs horvátokéitól, szerbekéitől, bosnyákokéitól. A vajdasági magyar szerzők közül érdemes lett volna beemelni a kutatásba az egykori symposionisták közül például Végel László, Balázs Attila és Lovas Ildikó alkotásait, amelyekben mély nyomot hagyott a 90-es évekbeli háborús diskurzus. Lovas prózájának feldolgozása Medvénél helyet kaphatna még a horvát női irodalommal foglalkozó fejezetben is. Az említett szerzők műveinek értelmezésével módosulhatna a magyar irodalomról alkotott kép, ugyanis a vajdasági származású szerzők háborús munkái több ponton is érintkeznek a délszláv szerzők darabjaival. Ezért árnyalnunk kell Medve korábban ismertetett megállapítását: a magyarországi magyar szerzők művei távol állnak a balkáni háborús diskurzus problémáitól, ám ez a távolság nem érvényes az egész magyar irodalomra. Medve azonban csak a vajdasági Tolnai Ottó munkáit veti össze a horvát Dubravka Ugrešić prózájával. Az összehasonlítás alapját mindkettejük esetében a nosztalgia, az identitás, illetve Lejeune (és Paul de Man kritikája) önéletírás-elméletének szempontjai adják. Ám fontos megemlíteni, hogy Medve a nosztalgia fogalmát S. Boym alapján „restaurációs” és „reflexív”, valamint „szimulakrális nosztalgiának” (Oraić Tolić) tekinti, amely Miljenko Jergović, illetve Dubravka Ugrešić és Tolnai Ottó műveit is áthatja, ha nem is egyforma mértékben. Ugrešićnél és Tolnainál a volt Jugoszlávia a kultúraköziségből fakadóan termékeny szellemi térség metaforájaként jelenik meg. Vagyis Tolnai és Ugrešić nosztalgiájában a volt Jugoszlávia nem feltétlenül csak egy diktatúra manifesztációja, hanem a gyümölcsöző kultúraköziség, a határok átjárhatóságának metaforája is. Ám a hasonlóságok ellenére éles különbséget is találunk a két szerző Jugoszlávia-élményének esszéisztikus megragadása kapcsán: „Tolnai írásainak állandó »esszémagatartása« (Thomka) performatív: a világ tartalmi-formai »bekebelezése«. […] Ugrešić 1991 utáni írásai elsősorban az én és az én megváltozott körülmények közötti helyének keresése köré épül.” (129.)

Medve a horvát háborús irodalom jellemzőit a következő módon foglalja össze: „Poétikai szempontból a korszak prózairodalmában – ahogy azt Pavičić is tartja – a posztmimetikus stratégia lesz a közös nevező. Ezen belül az intertextualitás, a dokumentarizmus és az autobiografizmus hármasának mátrixában helyezhetők el a háborús regények.” (108.) A szerző kritikusan viszonyul a horvát háborús regényekhez, melyek legtöbbjét a leegyszerűsített, direkt morál, illetve a sztereotip, reflektálatlan ellenségkép megvalósításának látja. Ezzel szemben kiemeli Nedjeljko Fabrio Smrt Vronskog [Vronszkij halála] és Stjepan Tomaš Hrvatski Bog Mars [Horvát hadisten] című regényeit (magyarul egyik sem olvasható még). A többlet az intertextuális szövegjátékból, illetve az árnyaltabb történelemszemléletből fakad (azzal, hogy Tomaš sematikus szerb ellenségképet használ a gúnyos ábrázolásmódnak köszönhetően). Ugyanakkor mindkét regény megmarad „a jó-rossz szigorúan dichotomikus megjelenítésének keretein belül.” (104). Úgy tűnik, Medve számára a horvát háborús női irodalom (Rada Iveković kutatásai nyomán) izgalmasabb az ellenségkép összetettebb ábrázolása miatt (Dubravka Ugrešić, Slavenka Drakulić, Vedrana Rudan stb.). Ám ez nem jelenti azt, hogy Medve a „férfi” irodalmat gyengébbnek tartja a „nőinél”, például a fiatal Igor Štiks Elijahova stolica (Illés próféta széke, 2006) című művét már árnyaltabbnak, bonyolultabbnak találja. A háborús regények vizsgálatából vezeti le Medve az újkori horvát „történelmi regény” jellemzőit: „Az érezhetően posztmodern aura ellenére a horvát új-történelmi regény inkább a klasszikus történelmi regény hagyományos elemeivel tart kapcsolatot.” (168.) Míg a horvát „történelmi regény” a jelen eseményeiből indult ki a 90-es években, addig a kor magyar regényei (Háy János, Láng Zsolt, Darvasi László, Márton László) legtöbbször a múltból merítettek, létrehozván ezzel az „ál-történelmi” regényírást.

Medve könyvének záró része a tranzíciós irodalommal foglalkozik, amikor már nem a nemzet történelmi eposzaként jelentkező regény, hanem a 80-as években bevett rövidebb formák lépnek újra színre. A háború nem annyira direkt formájában jelenik meg a horvát tranzíciós irodalomban (leszámítva Igor Štiks Illés próféta széke című regényét, azonban a szerző első, Dvorac u Romagni [Kastély Romagnában, 2000] című munkájában a háború csak háttér). Medve három jelenség alapján mutatja be a háború utáni horvát próza főbb tendenciáit: Robert Perišić és Robert Mlinarec műveinek, valamint a FAK [Alternatív Irodalmi Fesztivál] elemzésével. Perišić és Mlinarec egy-egy könyve magyarul is elérhető, a FAK szerzőinek legtöbbje közül – az említett Perišićen – kívül csak Miljenko Jergović könyvei olvashatóak magyarul (más szerzők, például Edo Popović, Milko Valent munkái inkább irodalmi folyóiratokban olvashatóak). A FAK (2000-2003) mindenképpen tanulságos kezdeményezésnek bizonyult: a horvát irodalmárok nem pusztán felismerték a „magas irodalom” térvesztését a tranzíciós időszakban, hanem megkíséreltek tenni is ellene, közös erővel. A FAK-csoporthoz tartozó írók többet szerepeltek a médiában, provokatív politikai kérdéseket vetettek fel, ellenezték a nacionalizmust, plurális prózapoétikák mellett szálltak síkra, a közös fellépésekkel rock-koncerthez hasonló eseménnyé tették az irodalmi esteket. Ehhez hasonló kísérletre Magyarországon és a volt Jugoszlávia tagköztársaságaiban nemigen találunk példát. A FAK mára megszűnt, megítélése a horvát recepcióban ambivalens, ám míg létezett, az olvasók közelebb kerültek a kortárs horvát irodalomhoz, több kortárs horvát könyvet vásároltak, mint addig.

A könyv záró fejezete – a korábbiaktól eltérően – nélkülözi a szinkrón horvát-magyar folyamatok vizsgálatát, mintha ennek elvégzését a magyar olvasóra bízná a szerző. Akárcsak a könyvben nem érintett, horvát-magyar költészeti párhuzamok felfedezését, hiszen az utóbbi időben számos horvát verses antológia, illetve több horvát költő műve jelent meg magyarul (sokkal több, mint amennyi kortárs magyar költő horvátul). Ilyen szempontból Medve kiváló tanulmánykötete aktív közös gondolkodásra szólít fel: a „másik” általi „saját” dinamikus önértelmezése egyelőre még kiaknázatlan lehetőségeket rejt magában. Medve vállalkozása (és gazdag műfordítói tevékenysége) provokatívan bizonyítja: Horvátország nem pusztán a tengerpartja miatt vonzó, hanem önmegértésünk kalandjának kiváló terepe is. És természetesen ez fordítva sincs másként.