A szerző művében a rendszerváltás előtti magyar irodalom és a belbiztonsági szolgálatok viszonyát tárgyalja. A több mint kétezer oldalnyi izgalmas anyag nem csupán ügynöki jelentéseket tartalmaz, de azok szakszerű feldolgozásával, szerkesztésével és szerzői kommentálásával sajátos korrajzot fest a kádári korszakról. A kötetben olvasható jelentésekből kirajzolódó történetek torz tükrében hol sivár, hol elszomorító, nem ritkán azonban vidám színekben tűnik fel a magyar szellemi élet.

Történelmünk jellegzetessége az irodalom önmagán túlmutató, politikai, társadalmi szerepvállalása. 1956 is kérdések, bírálatok megfogalmazásával, nyilvános kimondásával, kinyomtatásával kezdődött. Az Irodalmi Újság publikációival, a Petőfi Kör vitaestjeivel.
'56 után a hatalom nem engedhette, hogy ez megismétlődjék, ezért igyekezett a legmesszebb menő ellenőrzést gyakorolni az irodalmi élet fölött. Intézményes szinten (az írószövetségben, újságok, folyóiratok, könyvkiadók szerkesztőségeiben, kutatóintézetekben, egyetemi tanszékeken, rádióban, televízióban) és a magánszférában (baráti körökben, kávéházi asztaltársaságokban) egyaránt, sőt az emigránsok között is. Meg kellett akadályozni a tabukra fittyet hányó szavak, mondatok és művek publikálását, és megtorolni, ha netán mégis átcsúsztak az ellenőrzésen. Le kellett szerelni a lapalapítási kezdeményezéseket, és odasózni, ha egyes folyóiratok, irodalmi, művészeti csoportosulások merészeltek autonóm módon működni. Semlegesíteni kellett a Nyugat fellazító hatását.
Az állambiztonsági szolgálat évtizedeken át nagy erőkkel dolgozott az intézkedéseket megalapozó információk megszerzésén. A hivatásos állomány és az ügynöki hálózat által termelt dossziék sok ezer oldala tanúskodik erről.
Szőnyei Tamásnak a dokumentumokat feltáró kutatása eredményeként most megnyílnak az 1956 utáni magyar irodalomtörténet eddig jószerivel olvasatlan lapjai.