„Elsősorban költő volt Zbigniew Herbert, vagy esszéíró? Már maga a kérdés is blaszfémikus, hisz a XX. századi lengyel líra óriásáról van szó, akinek elfogadottsága és ismertsége, még nemzedékének legkiválóbbjaihoz mérve is, nem mindennapi” – írja Pályi András az utószóban a jelen kötet kapcsán, amely a hetvenes években nálunk is értelmiségi bestsellerként forgatott Barbár a kertben mellett bepillantást enged a költő gazdag esszéírói hagyatékába. Hisz a posztumusz napvilágot látott esszékötetek nem egyszerűen szerves részét képezik az életműnek, de mondhatni, ezekben rejlik az „ismeretlen Herbert” szíve. Egyfajta szemérmes konfesszionális attitűd jellemzi írásait, amelyek így sajátos ars poeticává válnak: az európai kultúrtörténet egykori, mára nemegyszer feledésbe merült ösvényeit járva, a megidézett, letűnt világ által mintegy önmagát vallja be.

Azt a kort, amelyben élt, és azokat az emberi feszültségeket, amelyek ma is kínoznak bennünket.