Az ókori Róma irodalma iránt érdeklődő magyar olvasó mindezidáig nem talált olyan, magyar szerző által írott összefoglaló monográfiát, amely korszerű válaszokat adna az olvasóban egy–egy irodalmi mű elolvasása kapcsán felmerülő kérdésre. E hiányt pótolta a Seneca Kiadó, amikor egy négy kötetből álló, az antik Róma irodalmát tárgyaló sorozatot indított útjára. E monumentális monográfia megírására Adamik Tamás, az ELTE Latin Tanszékének vezetője vállalkozott. Korábban is megjelentek e témát tárgyaló, színvonalas magyar munkák. Ezek közül legfigyelemreméltóbbak: Borzsák István: A latin nyelv szelleme (Bp., 1942.) és A római irodalom (Bp., 1944.). Megemlíthető még Falus Róbert: Az antik Róma irodalma című munkája (Bp., 1970.). E könyvek azonban napjainkban nem tölthetik be a kézikönyv szerepét, az előbbiek rövidségük miatt, az utóbbi pedig nem önálló kutatásokon alapul és szemléletében is elavultnak bizonyul. Általános jelenség, hogy az ókori Róma irodalmával foglalkozó szerzők az ún. irodalmi aranykort (Horatius, Vergilius kora) tárgyalják részletesen, az ezt megelőző és ezt követő korokat elhanyagolják. Adamik Tamás azt tűzte ki célul, hogy a római irodalom történetét átfogó módon ismertesse a kezdetektől a Nyugat-római Birodalom bukásáig, és mind a négy irodalomtörténeti korszakot nagyjából azonos terjedelemben tárgyalja. Ennek a célkitűzésnek megfelelően mind a négy korszaknak önálló kötetet szentelt. Az első az ún. archaikus kort tárgyalja, a kezdetektől Cicero fellépéséig (Kr. e. 81-ig). E kötet 1993-ban jelent meg – mint sorozat-bevezetőt az Evangélikus Élet 1994. január 16-i számában részletesen ismertettem. 1994-ben jelent meg az aranykort ismertető kötet, ez Cicero fellépésétől Augustus császár haláláig (Kr. u. 14.) tárgyalja a római irodalom történetét. Ugyanebben az évben adták ki az ún. irodalomtörténeti ezüstkort ismertető kötetet, Augustus halálától Hadrianus trónra lépéséig (117).
Két év szünet után jelentkezett a szerző a negyedik kötettel, ebben Hadrianus uralkodásától kezdve a Nyugat-római Birodalom bukásáig (476) ismerteti a késő császárkor római irodalmának történetét. A sorozatzáró kötet 1996 karácsonyára jelent meg.
Ez utóbbi részletesebb ismertetését több szempont indokolja, legfőképpen az, hogy a szerző ebben tárgyalja az ókeresztény irodalmat. A kötet elején figyelemre méltó elvi bevezetés található, amelyben kifejti a szerző, hogy a római irodalom mélyen a társadalmi valóságban gyökerezett, tanulmányozásához az a modell kínálja a legtöbb eredményt, melyet Joannes Saresberiensis konstruált Aristoteles és Augustinus nyomán. Eszerint bármely irodalmi alkotás tanulmányozása során három tényező veendő figyelembe: 1. a res, vagyis a dolog, amiről állítunk valamit, 2. a dictio, vagyis a nyelvi forma, amivel állítunk valamit a dologról, 3. a dicibile, amit állítunk a dologról. E három tényező — amennyiben összhangban van egymással — a mű pontosan értelmezhető, ha viszont valamely tényező eltérő, további vizsgálódások szükségesek annak érdekében, hogy a szerző rejtett szándékát kikutathassuk. Ezt az elvet szem előtt tartva, az egyes irodalmi korszakok tárgyalása előtt részletes társadalom- és politikatörténeti bevezető található. E bevezető után sorra veszi az adott korszakban alkotó írókat, életrajzukat részletesen ismerteti, ezután következik fő műveik alapos elemzése: tartalom, nyelvi forma és stílus szempontjából.
Ez a kötet azért is figyelemre méltó és páratlan vállalkozás, mert az egymás mellett létező pogány és keresztény irodalmat párhuzamosan tárgyalja. Ennek az eljárásnak helyességét számos példával bizonyíthatjuk: több keresztény szerző pogány irodalmi műfajokat keresztény tartalommal töltött meg, ezek közül kiemelhető az apológia. A kötetben megtalálható a pogány Apuleius Apológiájának részletes elemzése, az ezt követő fejezetben pedig a keresztény Tertullianus Apologeticumának részletes magyarázata. A másik, figyelemre méltó keresztény tartalmú pogány műfaj a dialógus. E műfaj talán legnagyobb keresztény képviselője Minucius Felix. Ambrosiusra, Milánó püspökére, Cicero A kötelességekről című munkája gyakorolt mély hatást, amiképp a nagy pogány gondolkodó három könyvben írta meg munkáját, és fiának ajánlotta, úgy Ambrosius is három könyvre osztotta hasonló című művét, és fiainak, azaz papjainak ajánlotta. Ebben a legnagyszerűbb művében — pogány gondolkodókhoz hasonlóan — arra keres választ, mi a legfőbb jó. Válasza egyértelmű: a legfőbb jó Isten ismerete és a jócselekedetek.
A pogány és keresztény irodalom párhuzamos tárgyalását az is indokolttá teszi, hogy jó néhány szerző a keresztény igazság mellett nem a Szentírással érvel, hanem pogány filozófus módjára. Minucius Felixnél és Lactantiusnál egyaránt megtalálható a gondolat: az embernek egyenes derék és felfelé tekintő orca adatott, hogy Istent kereshesse. E gondolat megtalálható már a görögöknél is, a római irodalomban legrészletesebben Ovidiusnál. A pogány filozófus módjára érvelő keresztény szerzők hitük számára kívánták megnyerni a művelt pogányokat, előttük azonban a Szentírás tartalma ismeretlen volt, ezzel tehát első lépésben nem érvelhettek.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Kr. utáni IV. században jó néhány alkotó számára a pogány hitvilág csak kulturális örökség volt (Ausonius, Claudianus), nem képezte hitük tárgyát. Symmachus senator, Ambrosius nagy pogány ellenfele, ún. harmadik relatiójában szárnyaló retorikával kérte II. Valentinianus császártól a Victoria oltár visszahelyezését a Curiába. Az ő számára az ősi római kultuszok egyrészt hagyományos életformát jelentettek, másrészt figyelembe kell venni, hogy az antik Rómában vallás és államiság szoros kapcsolatban volt egymással, a kereszténységtől tehát magát a római államiságot féltette, a pogány istenekhez való ragaszkodás valószínűleg már nála sem jelent hitbeli meggyőződést. E híres relatio elemzése mellett megtalálható a nagy ellenfél, Ambrosius 17. levelének részletes magyarázata, ebben az oltár visszaállítása ellen érvel. Ebben a korszakban olyan szerzővel is találkozhatunk (Firmicus Maternus), aki munkássága első szakaszában pogány szellemben alkotott, majd harcos keresztény hitvédelmező lett. Láthatjuk tehát, hogy az egyre jobban elterjedő, és államvallássá lett kereszténység mellett még párhuzamosan jelen volt a korántsem egységes pogányság.
A kötet másik újdonsága, hogy — korszerű külföldi szakirodalom és saját kutatások alapján — néhány szerzőt új megvilágításba helyez. A Kr. utáni II. század nagy írójának, Gelliusnak, a magyar szakirodalomban az eddig megszokottnál hosszabb fejezetet szentel a szerző. Ezidáig csak arról olvashattunk, hogy Gellius Atticai éjszakák című művében különböző szerzőktől összeválogatott anyagot közöl, de hogy honnan, és mit válogatott, arról nem esett szó. A mű elemzéséből világosan kiderül: számos szerző elveszett munkáiból részleteket őrzött meg, saját emlékeit is leírja, ugyanakkor kitalált történeteket is elbeszél. A mű egyik részletében Ostia kikötőjében egy sztoikus és egy peripatetikus filozófus vitatkozik a boldogságról, e vita később modellértékűvé vált, gondoljunk Minucius Felixre és Augustinusra. A Kr. utáni IV. század nagy történetíróját, Ammianus Marcellinust a kutatók elmarasztalták stílusa miatt, a cicerói normákat kérve rajta számon. Újabban, svéd kutatók egy csoportja, rámutatott arra, hogy Ammianus a saját korában beszélt nyelvre van tekintettel, a görög nyelvnek művére gyakorolt hatása pedig természetes.
Figyelemre méltók még a könyv Hieronymusról és Augustinusról szóló fejezetei. A Hieronymus-féle Vulgatából latin nyelven közli a magvetőről szóló példázatot, mellette található a magyar fordítás; stílusát — a latin szöveg alapján — részletesen elemzi. Augustinusszal kapcsolatban kiemeli, hogy Vallomások című művével új irodalmi műfajt teremtett és nem feledkezik meg a Lutherre gyakorolt hatásról sem.
A továbbiakban szükségesnek tartom mind a négy kötet szerkezetének általános jellemzését. A Joannes Saresberiensis által konstruált modellt csak a negyedik kötet elején írja le a szerző, de gyakorlatilag az előző három kötetben is ezt követi. Minden nagyobb fejezet történeti bevezetővel indul, ezután sorra veszi az adott korszakban alkotó írókat, életrajzaikat részletesen leírja, szinte valamennyi művüket felsorolja, részletesen csak a fő műveiket elemzi. Hosszabb művek esetében tartalmi vázlatot ad, de ez csak emlékeztető, nem pótolhatja a teljes mű elolvasását. Az elemzéseket számos idézet gazdagítja, a latin nyelvű eredeti mellett az adott részlet műfordítása is megtalálható. Minden nagyobb fejezet végén részletes bibliográfia található, ezekben a szerző felsorolja a művek kritikai kiadásait, ezeket követik az egyes témákkal foglalkozó magyar és külföldi szakmunkák, ezután a műfordítások következnek. Az egyes művek tárgyalása során is történik utalás különböző kutatók véleményére, eltérő nézeteket tárgyilagosan ütköztet a szerző, élesen senkivel sem vitatkozik, de ez nem is feladata egy ilyen általános összefoglaló munkának.
Jelen kötetsorozat a felsőoktatás minden igényét kielégíti, írója tulajdonképpen tankönyvnek szánta, ennek ellenére stílusa lebilincselő, ez a hasonló művekre általában nem jellemző. A monográfia kielégíti a művelődni vágyó, humanista érdeklődésű nagyközönség igényeit, használatát a teológiai oktatásban is nélkülözhetetlennek tartom.
Adamik Tamás vállalkozása mérföldkő a magyar klasszika filológia történetében, munkája az ókori szerzők írásainak elmélyült tanulmányozásán alapszik. Különösen a negyedik kötet megírásában jelentett nagy előnyt, hogy filológus végzettsége mellett teológiai képzésben is részesült.
Mind a négy kötetet Borzsák István, a téma egyik legkitűnőbb ismerője lektorálta.
Bódi Emese
latin–történelem szakos tanár