Fontos, szakemberek és érdeklődők számára egyaránt haszonnal forgatható kiadvány jelent meg a Középkortörténeti Könyvtár nyitóköteteként. Az oklevelek narrációs részének történeti forrásértékével eddig is mindenki tisztában volt, oklevélfordítások mégis igen kis számban jelentek meg (említésre méltó kivételek a Tatárjárás emlékezete vagy a Károly Róbert emlékezete c. kötetek). A közreadók által választott megoldás, ti. a narráció kimetszése az oklevél testéből, persze nem kifogástalan, de kétségkívül jelentős gyakorlati előnyökkel kárpótolja az olvasót: a terjedelem többszörösére növekedésével. Mályusz Elemér alapvető munkája után (Királyi kancellária és krónikaírás a középkori Magyarországon) nem érezzük szükségesnek az oklevél-narratiók jelentőségének méltatását. Inkább a megjelent kötetre térnénk át, amely nyugodtan tekinthető a magyar történelem 400 évének megismerésére szolgáló szöveggyűjteménynek. Hasonló meggondolásból érezzük elfogadhatónak a jegyzetek szűk terjedelmét is, hiszen tetszés szerint lehetne bővíteni, pontosabbá tenni s egyúttal a többszörösére növelni a magyarázatokat.
A leglényegesebb kérdésekben valóban eligazító bevezető tanulmányban �bármennyire is szorítóak a terjedelmi korlátok �szívesen olvastunk volna a narrációk és az udvari kultúra kapcsolatáról néhány szót, miként Kurcz Ágnes a vitatott lovagi kultúrára vonatkozó megfigyelései egy értékes részét éppen az oklevelek narrációs részéből hüvelyezte ki. Ebben az összefüggésben nagyon hiányoljuk a bibliográfiából Borosy András tanulmányát (Hadi érdemek Magyarországon a XIII. században. Hadtörténeti Közlemények új. f. 32, 1985), amelyben �szintén Mályusz eredményeitől indíttatva �felismeri a narrációk hadtörténeti jelentőségét, s a XIII. századi páncélos "lovagi" harcmodorra vonatkozó legfontosabb forrásokként elemzi őket. Persze rögtön arra is utalhatunk, hogy �a szövegösszefüggésnek megfelelően �a "miles" lovag, katona fordítása helyett a "vitéz" tűnne szerencsésebbnek, amennyiben a fordításban valamivel többet akarunk éreztetni a pusztán a felfegyverzettség tényére utaló katonánál, ld. erre Vizkelety András megjegyzéseit (Itk 1990. 520�28.). Így hangulatilag is megfelelőbbnek érezzük az udvari vitéz fordítást az udvari katona helyett, hős vitézt a hős katona, a harci vagy katonai babérkoszorú helyett a vitézi babérkoszorú változatot. Egyébként a narrációkból valóban kikerekedik a királyi zászló alatt, a király környezetében harcolóktól elvárt "lovagi" erkölcsi és katonai magatartásforma, amelyet persze sokszor az okleveleknek az itt elhagyott arengái egészítenek ki, értelmeznek szépen. Kirajzolódik a XIII. századi ideál: a harcban illően felfegyverzett, lehetőleg páncélosan, hadiménjén lándzsával megjelenő, a csatában éber, oroszlán módjára harcoló, önfeláldozó, nemes ellenfeleket megfutamító vagy fogságba ejtő vitéz képe, aki szükség esetén még saját lovát is átadja urának, s a királynak zsákmányolt zászlókkal kedveskedik. Ez lehet valószínűleg a Csák nembeli Péter oklevelében említett "militia virtuosa"-nak az értelme (Nr. 39.): keményen harcolt, s nem egyszer vitézi bátorságot tanúsított. E narrációk tükrözték, de egyúttal közvetítették is az udvari elvárásokat a hadakozásban részt vevők felé. Borosy művének hasznosítása esetén egyébként aligha maradt volna ki III. András 1291. évi oklevele (Szentpétery, Regeszta Nr. 3795), amelyben a Bécs melletti harci játékról �lovagi torna? �olvashatunk.
Joggal állapítja meg a bevezető tanulmányban Kristó
