Bővebb leírás
A feminista irodalomtudománynak egészen az utóbbi időkig sem sikerült koherens elméleti rendszert létrehoznia: a francia feministák többségükben esszencialista álláspontot képviselnek, míg az angol-amerikai kutatók általában empirikusabban igyekeznek megközelíteni a nőiség mibenlétének, illetve a női beszéd funkcióinak meghatározását. Elméleti rendszer felépítése, avagy e szemléletek ötvözése nem célunk: meggyőződésünk, hogy egyik elmélet sem helyettesítheti – legyen az bármennyire is értékes és helytálló – a legfőbb tárgyat: a női szövegek alapos és mélyreható vizsgálatát.
A francia feminista irodalomkritikusok fő feladatuknak tartják, hogy a női különbözőséget a nyelvben felfedezzék. Választ keresnek arra is, mennyiben alakul ki a nőírók hatására egy új irodalmi kánon, s szükséges-e ennek tükrében irodalmi örökségünk forradalma. Véleményünk szerint a női beszéd sajátosságainak felderítéséhez először ama kényes kérdést kell felvetnünk, hogy mit is értünk valójában női(es) íráson, mennyiben határozza meg a „nőiség” (női identitás) a férfiakétól eltérő női írásmódot (poétikai identitást). A kérdésre hat 20. századi francia írónő hét elbeszélése elemzésével kívánunk választ adni. A tanulmánykötet két fő problémakört vet fel: egyrészt a női beszéd narratív formáinak elemzésére törekszik, másfelől vizsgálat tárgyává teszi a női identitás által hordozott ambivalenciákat. Magyar közönségnek szóló igényes munka nem látott még eddig napvilágot sem az egyes szerzőkről, sem a 20. századi francia nőirodalomról. A könyv e hiányokat kívánja pótolni, anélkül azonban, hogy célul tűzné ki a nőirodalom történetének felvázolását.
