Bővebb leírás
1900-ban a párizsi világkiállításra szánt tájékoztató anyagként a Nemzeti Múzeum egy kiadványt jelentetett meg Magyar típusok címmel. Nem kis mértékben az ott bemutatott, Herman Ottó szerint hiteltelen karakterek is közrejátszottak abban, hogy a néprajztudós a magyar nép jellegzetes karakterjegyeit megrajzoló tanulmányát elkészítse. Antropológiai, régészeti és történelmi megfontolások után arra a meggyőződésre jutott, hogy csak szomatikus jegyek alapján lehetetlen egy nép fizikális megjelenését megrajzolni. "A szomatikus faji leszármaztatás... egymásutánját biztosan megállapítani nem lehet" - írja, a népek keveredése ugyanis szinte lehetetlen helyzetbe hozza a kutatót, amikor tiszta típusokat keres. Meghatározóbb az arc karakterének kialakulására a psziché, amelyre a történelem és az adott természeti környezet "amelyek között a nemzetek éltek és élnek, rájuk nyomták bizonyos egységesítő bélyegüket". A különböző viszonylag zárt - közösségben élő csoportok - ilyenek Révkomárom, Hortobágy, Balaton-mellék, Szeged népe - közös jegyét a szem formájában, a tekintet azonosságában találja meg, amely "nyugodt, határozott és önérzetes". A tanulmány summázata is az, "Hogy kimutattam a szem kifejezésében a magyar jegyet, amely az egész típus lényét kisugározza". A kötet második tanulmánya A magyar nép jellemének hasonló elvek szerinti leírását tartalmazza. A nemzetkarakterológia nehézségeit átlátva, Herman Ottó bölcsességét fejezi ki a kötet utolsó mondata: "lejárt az ideje annak, hogy a módszer fölött tusakodjunk, itt a megmentésről van szó, ha nem késő - mert ez is meglehet", pedig ekkor még messze voltunk a huszadik század magyarságra mért csapásaitól... A rajzokkal, fényképekkel illusztrált, függelékkel záruló kötet