Déri Balázs második verseskötete a sokféle lírai beszédmódot felvillantó, ezeket különös módon egybeszerkesztő első verseskötethez, Az utolsó szigethez (Argumentum Kiadó, 2001) képest újfajta kompozíciós elvvel kísérletezik. A kötethez szervesen hozzátartozó utószó arról tájékoztat, hogy néhány vers híján a költő „mindent" közread, amit 2001 és 2003 között írt. Akkor ezt a kötetet egy költői – és természetesen biografikusan meghatározott – életszakasz tematikus ciklusokba rendezett gyűjteményének tekintsük? A költemények végén gondosan megadott dátumok és „születési he-lyek" a személyesség és esetlegesség látszatát erősítik.

Ám miért is ír valaki dátumokat a versei végére? Talán a versek az életrajz kitüntetett, nagy pillanatairól szólnak? (Nehéz döntenünk, hiszen Déri Balázst, a lírikust – aki élete derekán mint érett költő jelentkezett – sohasem láttuk farmernadrágosan, tréningruhásan, tornacipősen.) Vagy talán a kom-pozíció az ihlet és élmény illékonyságát a tér és idő meghatározott pontjaihoz akarja szögezni? A „leszögezés" a Kézírás versei esetében nagyon rossz kifejezés. A versek születésének helyszínei gyakran mitikus pontok közötti távolságok, s azt a csalóka érzést keltik az olvasóban, hogy utazás során, azaz két pont (minden esetben a tér szimbolikus pontjai) között születtek: Oxford–Edinbourgh, Oxford–Budapest, Paralia és Thesszaloniki, Athén és Marathón között. A megfoghatatlant, a titokzatosat maga a megfoghatatlan, a titokzatos értelmezi. Van olyan vers, ahol nem is találunk dátumot, máshol a költő aprólékos gonddal határozza meg a költemény születésének idejét (pl. „2001. július 31. éjszaka háromnegyed 12" – ám figyeljünk fel, a vers címe éppen Palimpszeszt).

Ebben a véresen s egyszersmind játékosan személyes költészetben nemcsak az életrajz (a „történetesség") határozza meg a verseket, hanem a költemények is ráírják magukat az időre, a mitikus „évre", hiszen a Kézírás című kötet is éppen ötvenkét verset gyűjt egybe. A csúfolódás az esetlegességgel, az életrajzisággal a legelső trubadúr, Guilhem de Peitieus nyitóstrófáira is emlékeztet, ahol a költői én „bejelenti" („történetesen", azaz szinte életképbe, vagyis történetbe ágyazva), hogy a költeményét akkor „csinálta", mikor elaludt a napon vagy elbóbiskolt lovaglás közben a nyeregben. Ezek a szándékoltan abszurd vagy groteszk költői „helyzetmegjelölések" a költészet naivan felfogott alanyiságait kérdőjelezik meg. Nem „meghatároznak", hanem félrevezetnek. A romantika költőinél (különösen Petőfinél) a gondosan feltüntetett dátumok gyakran a költőileg is tudatosan megkomponált élettörténet és személyesség, a megfellebezhetetlen romantikus egyediség fontosságára figyelmeztetnek. Ám azt sokkal nehezebb eldönteni, hogy a „bukás" után az agg Vörösmarty miért dátumozta legnagyobb gondossággal katasztrófa-költeményeit. Talán ez a vég időszá-mítása, a katasztófa előtti idő pontos számontartása.

A Kézírás utószavában maga a szerző kérdezi meg, „van-e közük e kötet költőinek ahhoz az emberhez, akit úgy hívnak, Déri Balázs, és aki történetesen én vagyok?" Pedig a szerző nem véletlenül vagy esetlegesen Déri Balázs, a versek nem esetlegesen vagy véletlenül Déri Balázs utazásai köré íródnak – hanem történetesen. Mindig történetesen. Ám ez a „Saját kezével írt könyv" (Balassi) mégsem az életesemények lineáris láncolatát bemutató fiktív önéletrajz köré szerveződik. A dátumok, helyszínek és az igazi „televény", a költeményekben megfogalmazott témák között irgalmatlan a távolság: egy Oxford–Edinbourgh között íródott vers emlékezik a „mamáról", a Gyömrőn, az egész pontosan a „meggyfa alatt" írt vers idézi fel a középkor sólyom-szimbolikáját, Delfi pipacsaira című, Nauplionban írt költemény mutatja be a gyerekkori „bor, sör, pálinka"-játékot. A keltezések, a versek véglegesülésének „helyei" gúnyt űznek a térben szilárdan létező pontok (mondjuk Orgovány és Oxford) között lebegő, fel-alá utazgató én történetéből, de egyfajta személyességet mégis szilárdan véglegesítenek vagy leszögeznek.

Déri Balázs költészete sajátosan átértelmezett, mindig szerepeket játszó, de soha nem „szerepjátszó", tér és idő, álom és emlékezés ellenpontjaira épülő, a valóságos és ál-intertextusok fonadékában és „televényében" átlényegített önéletrajzi költészet. Igazi kézírás. Személyes emlékekből az irodalom, az el-utazás és el-távolítás segítségével tökéletessé rendezett és tökéletessé tett világ. Ahol az úticélok s helynevek mint visszapillantó tükrök várakoznak ránk. Ám mit mondtunk ezzel Déri Balázs újszerű versnyelvéről, amely ebben a meghökkentő kompozíciós keretben nemcsak Orgoványt és Delfit, Bécset és Naupliont, hanem a műveltségelemeket, a Patyolat-cédula részleteit, sőt a vörösmartys költészetre emlékeztető evokatív kijelentéseket is egymás mellé helyezi?

A posztmodern lírát értelmező kritikus idegenkedhet az idézőjelek hiányától, ugyanis sem a mosócédula, sem Petrus Abaelardus híres himnuszának latin kezdősora, sem az oxfordi University Parks padjának felirata nem „idézet". Természetesen most nem a filológus-szerző – egy „okos és szorgalmas" filológus – pontosságát kérdőjelezzük meg, hanem arra kérdezünk rá, hogy ezek az utalások és szövegmorzsák a személyes reflexiótól, önmagunktól valóban eltávolítanak-e. Mintha az utazgatások (és visszapillantások) célja az idézőjeleken belül kerülés lenne, a beavatás, amelyet nyomatékosít is a Fernando Pessoára emlékező nagy kötetzáró vers. Orgovány megfejtése (az idézőjelek feloldásának helye) Delfi, Budapesté Oxford, és még folytathatnánk a sort, hiszen minden pillanatképből egy másik pillanat néz ránk – mindenfajta idegenség nélkül.

Egészen folttalan költészet ez. Nemcsak abban az értelemben, hogy gyenge verset (vagy akár nyomdahibát) nem találunk a kötetben, hanem a költemények belső „dialektikája" és a kötet kompozíciós elvei miatt is. Bár vannak fanyarul tragikus versek, de ezek a nagyon kevés tárgyszerű költemény közül valók. A veszteség, a fájdalom, a hasadtság többnyire beavatás egy „új emlékezésre ébresztő" létállapotba, hiszen törések, tükrözések, hasonlítások és különbözések során ismerjük meg önmagunkat (Tükör). A „fiatal fenyőfa" (a hozzá írt vers, ez a különös szerelmi beavatás-vers a kötet egyetlen dátum- és helymegjelölés nélküli verse) nem haragudhat a derekát megsebző késre. Ebben a költészetben – hogy újra visszautaljunk a romantikus személyességhez – már nem lehet mindent eldöntő kérdés, hogy „kutyák legyünk vagy farkasok". Nincs választásunk – noha Sorsválasztás a címe az előző kötet legelső versének –, hiszen a személyesség minduntalan átváltoztatja/átalakítja önmagát, a létállapotok nem egymást kizáróak, hanem egymásból következőek.

Ez a nem kronologikus rendre, hanem motivikus ellenpontokra, egymásból következő állapotokra épülő „személyes földrajz" a kerete a költő különböző nyelvi rétegek „emlékeit" egymás mellé rendelő s közben meghökkentően frissnek ható költői nyelvének.

Hiszen a Kézírás – ez a fajta kézírás – soha nem öregszik.