Bővebb leírás
Van-e dráma, mai és magyar? Vagy éppen az a „dráma”, hogy nincs? Ha van, akkor mitől van, miféle és miként jön létre; ha pedig hiánya „drámai”, akkor kezdhetünk-e valamit ezzel a hiánnyal? A kérdések nem csak egy fontos műfaj alapvető dilemmáira vonatkoznak – de rajtuk keresztül egy egész művészeti ágra: a színházra, amely dráma nélkül mégiscsak nehezen képzelhető el; akkor sem, ha éppen a legmaibb drámák mutatnak túl saját műfajukon: a „posztdramatikus” színház felé; de vajon ez újabb szakasza a drámairodalom fejlődéstörténetének, vagy pusztán epilógusa? Amióta létezik magyar dráma, léteznek ezek a kérdések is, amelyeket – Katona József szép szavával – a „játékszíni költőmesterség” egyetlen kis- vagy nagymestere sem kerülhetett meg. Mert valószínűleg éppen innen sejthető meg a felelet maga: a szerzőktől olvasható, a művekből kirajzolódó; nem az elméleti dilemmák, de a nagyon is gyakorlati esélyek felől: hogy mit is mondanak maguk a drámák? Könyvben, színpadon; egész történetükben? Ezért, hogy a kötetbe foglalt írások a kérdések általános felvetése nyomán elsősorban néhány jelentős – drámaírói – arcél felvillantásával fogalmazzák meg ezeket a dilemmákat és kísérleteznek a rájuk adható feleletekkel; amelyek természetesen mindig pillanatnyiak: egy-egy mű, egy-egy bemutató, egy-egy szerzői szándék jelenidejében érvényesek. Hiszen folyamatosan alakuló, változó, gazdagodó vagy éppen kiüresedő univerzumról van szó, amelynek története éppen ezekből a múlhatatlanul fontos epizódokból áll össze – így válik maga a drámatörténet is drámává: eszmélkedésünk, helykeresésünk, töprengésünk konfliktusain keresztül, legyünk magunk drámaszerzők, történészek vagy éppenséggel a szeszélyes és szigorú bíró – a közönség maga.
