Kissinger, a politikus történész
Henry A. Kissinger:
Diplomácia
Budapest, Panem-McGraw-Hill-Grafo, 1996. 956 old.
Napjainkban is zajló folyamat a több évtizedig fennálló bipoláris világból egy új nagyhatalmi struktúra kialakulása. Szemtanúi lehetünk az erõk átformálódásának, amelynek során több lehetõség és kérdés merül fel. Ebben az új helyzetben az egyik eszköz a diplomácia, azaz egy ország hosszú- és rövid távú politika érdekeinek az adott pillanatban felmerülõ alternatívák közül a legmegfelelõbb kiválasztása és hatékony felhasználása. Henry A. Kissinger Diplomácia címû, magyar nyelven is megjelent mûve ebbe a világba vezeti el az olvasót.
Mint ismeretes, Henry A. Kissinger doktori disszertációját A helyreállított világ címmel írta, s 1950-ben védte meg A történelem értelme - Reflexiók Spenglerre, Toynbee-ra és Kantra címû munkájában. Történelmi kutatásai eredményeként megszerezte a professzori címet és a Harvard Egyetemen külön tanszéket kapott. Az egyik legnagyobb figyelmet felkeltõ mûve a Reflexiók Bismarckra, amelyben arról elmélkedik, hogyan vezetett az út a Poroszország vezetésével megvalósuló német egységhez. Lényegében e három mû alkotja a Kissinger életmûvének is tekinthetõ Diplomácia vázát, amelyben természetesen már a politikus személyes tapasztalatai is fellelhetõek. Ez adja a munka különlegességét és az olvasó számára a legnagyobb értékét. A már az elõzõekben említett három alapmunka mindegyike egy-egy részként megtalálható a Diplomáciában. Érzékelhetõ, hogy azok eredetileg önálló tanulmányokként készültek.
A nagyközönség Henry A. Kissinger politikai tevékenységét ismeri, ami szervesen kapcsolódott tudományos karrierjéhez, hiszen a történelem tanulmányozása során dolgozta ki globális érvényû koncepcióját, amelyben történelemszemlélete, a világról alkotott képe is megjelenik. A történész politikai pályája tehát munkái révén már a katedrán elkezdõdött. Emellett jelentõs szerepet játszott Nelson Rockefeller befolyása, akinek egy ideig külpolitikai tanácsadója volt. A Kennedy-adminisztráció vezetése alatt Kissingert már a Fehér Házban találjuk. Politikusként pályája fordulópontját jelentette Nixonnak az elnöki székbe való megválasztása, akinek elõször nemzetbiztonsági tanácsadója, majd külügyminisztere volt.
Kissingernek mint személyiségnek három fõbb, jellemzõ vonását emelhetjük ki, amelyek természetszerûleg könyvére is nagy hatással voltak. Egyrészt Németországból vándorolt ki családjával az Egyesült Államokba, s eredeti hazájához fûzõdõ szellemi kötõdése élénk maradt és erõsen tükrözõdik történelem- és világlátásában. Annak a ténynek, hogy nem Amerikában született, egy másik következménye az, hogy az Egyesült Államok történelmét, szellemiségét, a világtörténelemben és a jelenben játszott szerepét mintegy kívülrõl is látja. Ugyanakkor Kissinger születési helyétõl függetlenül tudatosan amerikainak vallja magát, így a történelem és a politika eseményeit az Egyesült Államok szemszögébõl szemléli, s természetesen az USA érdekeit tekinti a legfontosabbnak. Ehhez szorosan kapcsolódik az, hogy az Egyesült Államokban lett történész, ami ugródeszkát jelentett politikai pályájához is.
A Diplomáciában történészként a múlt eseményeit vizsgálja a tudomány módszereivel, s az eredményekbõl levont következtetéseket, de még inkább a történelmi analógiákat használja fel az általa kidolgozott struktúra igazolására. Politikusként, mint nemzetbiztonsági tanácsadó és késõbb külügyminiszter fontos döntéseket hozott, amelyek a világtörténelem és a politika további menetét nagy mértékben meghatározták. Diplomataként tárgyalásokat folytatott többek között De Gaulle-lal, Mao Ce Tunggal, Le Duc Thoval. A hatalom birtokosa volt, így nemcsak kívülrõl, hanem belülrõl is látta az eseményeket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy fellebbenti a fátylat a Fehér Ház minden titkáról, annál is inkább nem, mivel könyvének egyes fõszereplõi hozzá hasonlóan élõ személyek, és az õszinteség az Egyesült Államok jelenlegi presztízsére is kártékonyan hatna. Az európaiból lett amerikai, a történész és egyben politikus "szemüvegén" keresztül vizsgálja az 1648-tól napjainkig tartó idõszakot. Kissinger történelmi elemzése és az ezek alapján kialakított politikai koncepció tárgyalása elõtt azonban szükséges az író filozófiai gondolkodásáról is néhány szót ejtenünk.
A már említett A történelem értelme - Reflexiók Spenglerre, Toynbee-ra és Kantra címû munkája már jelzi, mely gondolkodók gyakorolták rá a legnagyobb hatást. Ebben a vonatkozásban elsõsorban Spengler nevét kell megemlítenünk, akinek A nyugat alkonya címû munkáját Kissinger fõnökének, Nixonnak is figyelmébe ajánlott. Nem véletlen tehát, hogy Spengler szellemi hagyatéka Kissinger sorai között is nagy hangsúlyt kap, hiszen Spengler mûvében jelentõs szerepet játszik az államférfi, akinek fõbb ismérveit kissé átfogalmazva a Diplomáciában is olvashatjuk.
Kissinger egyik alapgondolata az, hogy a nemzetközi kapcsolatokat egy struktúrába helyezi bele. Véleménye szerint Richelieu bíboros volt az, aki már a modernnek tekinthetõ államrendet a történelem során elõször kialakította, hiszen megteremtette a tradicionális katolikus struktúra helyébe az államérdeken alapuló új (modern) rendszert. Kissinger az igazi nemzetközi kapcsolatok kialakulását az 1648-ban Versailles-ban megkötött békerendszertõl datálja. Kissinger véleménye szerint ez a békerendszer azért tekinthetõ modernnek, mert az államok egymáshoz való viszonyát a békerendszerben megfogalmazott szerzõdések határozzák meg. A keresztény univerzalizmus helyébe a Raison d' État lép, melynek állítólagos igazolása a Machiavelli által megfogalmazott "a cél szentesíti az eszközt"-elv. Lényegében tehát a nemzetközi színtéren nincs morális alap, csupán államérdek létezik. Ez volt az elsõ olyan politikai kapcsolatrendszer, amely az európai színtéren nemzetközi egyensúlyt hozott létre, lényegében a Szent Szövetség rendszerének elõképét, ami minta lehet a multipoláris hatalmi struktúra felvázolásához.
Kissinger számára tehát az elsõ erõegyensúlyi helyzet az 1648 után kialakuló politikai rendszer, amely azonban még nem tekinthetõ példaértékûnek, hiszen még nem jelent teljes mértékben egyensúlyi helyzetet. Az út a nemzetközi erõegyensúly kialakulásához három fõ állomáson keresztül vezetett. Az elsõ állomás 1748, az osztrák örökösödési háború után kialakuló, új egyensúlyi helyzet. A második az 1763-ig tartó hétéves háború, amelynek során a nemzetközi politikai rendszer kitágul, s az európai történelemben elõször az Európán kívüli területek is fontos szerepet kapnak. Mindezek mellett a két háborút lezáró békékben Anglia magatartása biztosította a nagyhatalmak közötti erõegyensúlyt. Kissinger szempontjából nem az a lényeges, hogy a mérleg nyelvének szerepét éppen Anglia játssza, hanem az, hogy van egy olyan állam, amely a struktúrában elfoglalt helyzeténél fogva képes az egyensúlyozó szerepre. Ezt a feladatot a 20-21. század multipoláris politikai rendszerébenKissinger az Egyesült Államoknak szánja.
A harmadik állomás a francia forradalom és a napóleoni háborúk nemzetközi hatása. Ezeket az eseményeket konkrétan nem írja le Kissinger, csupán a sorok között és a szóhasználattal sugallja az olvasónak, hogy milyen lényeges szerepet játszottak ezek az évek a második nagy struktúra, a Szent Szövetség rendszerének kialakulásában.
Mint ismeretes, a Szent Szövetséget a francia forradalom és Napóleon európai háborúinak megismétlõdése ellen, valamint a forradalom és az európai háborúk által táplált nacionalizmus és liberalizmus ellensúlyozására hozták létre. Ennek a nemzetközi viszonyrendszernek a megalkotói többek között a porosz von Hardenberg és a francia Talleyrand. I. Sándor cár nem engedte át senkinek sem a tárgyalás dicsõségét, õ személyesen vett részt a kongresszuson. Nagy-Britanniát pedig Lord Castlereagh képviselte. A legmarkánsabb személyiség azonban Ausztria képviselõje, Metternich herceg volt, akinek Kissinger a rendszer további mûködésének sikerét tulajdonítja. A kongresszusi Európa struktúrája adja a kissingeri multipoláris nemzetközi kapcsolatrendszer történelmi alapját. E rendszereknek a mûködési elvét, világfilozófiáját Kissinger a Diplomáciában a következõképpen fogalmazza meg: "A világmindenséget ... (úgy foghatjuk fel, mint) állandóan mozgásban lévõ részecskékbõl álló rendszernek, amelyben azok egymásra gyakorolt hatását fogjuk fel valóságként." (119. o.)
A kissingeri felfogásban a nemzetközi politikai összefüggéseknek az alapja a struktúra, amelyekben az alkotórészecskék az egyes nagyhatalmak, s ezek (gazdasági, katonai) ereje határozza meg a rendszerben elfoglalt helyüket. A rendszer akkor mûködõképes, ha az erõegyensúlyon alapul, és ezt az egyensúlyt fenn lehet tartani. Az egyensúly megtartásának eszköze a diplomácia, képviselõje a zseniális politikus. A kissingeri politikai struktúrákban az objektív determináns tehát az egyes alkotó államok ereje, a szubjektív determináns pedig egy olyan politikus, aki kissingeri megfogalmazás szerint, "géniuszával" egyensúlyban tudja tartani a kialakított struktúrát. A kissingeri struktúraelmélet másik fontos jellemzõje a hierarchikusan felépülõ multipoláris rendszer gondolata. A rendszert alkotó elemek hierarchikusan épülnek egymásra, s ebben a "primus inter pares" szerepét betöltõ állam a többi államot a rendszerben betöltött helye szerint ítéli meg. Kissinger tehát a hangsúlyt a politikára-diplomáciára helyezi.
Kissinger elméletét összevethetjük Paul Kennedy A nagyhatalmak tündöklése és bukása (Budapest, 1992) címû könyvével, amelyben a szerzõ egy államnak a világpolitikában kialakult státuszát nem egy zseniális politikussal hozza összefüggésbe, hanem csupán az adott állam gazdasági, de mindenekelõtt katonai erejével. Kennedy véleménye szerint nagyhatalom az az állam lehet, amely gazdaságával és erre felépített hadseregével fölénybe kerül más államokkal szemben. A gazdasági-katonai nagyhatalmak esetében nem a diplomácia játssza a fõszerepet, hanem a katonai konfliktus, amelynek során azok a gyõztesek, akiknek a gazdasága lehetõvé teszi azt.
A napóleoni-háborúk után az európai kontinens nagyhatalmai a nemzetközi rend fenntartását tudatosan célként tûzték ki, s a létrehozott rendszer alkotó egységeit közös értékek fûzték egymáshoz. Kissinger szerint a hatalmi erõegyensúly léte kevesebb alkalmat kínál az erõszak alkalmazására, a közös igazságérzet pedig csökkenti az erõ alkalmazásának igényét. A Szent Szövetség rendszerének belsõ eszmei alapja az egyes országokban uralkodó dinasztiák fenntartása, a legitimitás és ebbõl következõen a konzervatizmus volt. Az erõegyensúly eszerint akkor tartható fenn hosszú ideig, ha a struktúrát alkotó államok belsõ berendezkedése azonos. Ebben a tekintetben tartja Kissinger a Szent Szövetséget a Wilson által megfogalmazott idealizmus elõképének, mely szerint, ha minden állam belsõ berendezkedése demokratikus lesz, akkor megvalósul majd a világbéke. Ez a gondolatrendszer alkotja egyébként az amerikai külpolitika máig tartó fõ vonulatát, amely mély elhivatottsággal párosul.
A kongresszusi Európa politikai rendszerét a konzervatív értékek közös elfogadását "két forradalmárnak" tartott vezetõ, III. Napóleon és Bismarck formálta át.Kissinger a következõ értékelést adja a politikai forradalmárról: "A forradalmárok ... mindig erõhátrányból indulnak. Azért érnek el sikert, mert a fennálló hatalom képtelen felmérni saját sebezhetõségét." (112. o.) Ennek ellenére a vezetõk önmegtartóztatása a kissingeri rendszer fontos összetevõje, hiszen a kompromisszumkészség az, amellyel leginkább elkerülhetõ a konfrontáció. Kissinger szerint azok az államok váltak igazán naggyá, amelyek élén III. Napóleonhoz és Bismarckhoz hasonlóan "belsõ fékkel" is rendelkezõ politikusok álltak. III. Napóleon kicsikarta az általa oly hõn óhajtott diplomáciai forradalmat, újrarajzolták Európa térképét, ennek eredményeképpen azonban (paradox módon) Franciaország meggyengült. Bismarck ezzel szemben a "Realpolitik"-ra alapozva elérte az egységes Németország megteremtését úgy, hogy állama nem gyengült meg, hanem - ellenkezõleg - megerõsödött. Ezen eltérés magyarázatát Kissinger a személyiségek eltérésében találja meg. Bismarckot Metternichhez hasonlóan géniuszként értékeli, akinek szubjektív tulajdonságai tették lehetõvé a nemzetközi porondon elért sikereit: "Nálánál jobban kevés államférfi változtatta meg a történelem folyását ... Az új Németország ... egy olyan lángelme testére volt szabva, aki az általa felszabadított belsõ és külsõ erõket ellenfelei manipulálására használta, olyan mutatvány volt ez, amellyel õ sikerrel megbirkózott, de amely utódai képességét már meghaladta." (96. o.) A Kissinger által vizsgált negyedik nemzetközi viszonyrendszer az elsõ világháborút követõ párizsi rendezés, amelynek legnagyobb hibáját az önmérséklet hiányában látja. A gyõztes nagyhatalmak a vesztes Központi Hatalmakkal szemben, fõképpen Németország tekintetében, teljes mértékben kiaknázták fölényüket. Kissinger Wilson hibájaként rója fel annak túlzott idealizmusát. Az elsõ világháborút lezáró rendezés során nem tudta önmérsékletre bírni a gyõzteseket, így maga a rendezés vált a második világháború kirobbanásának legfõbb okává.
A második világháborút tárgyaló részben Kissinger nagy teret szentel az ekkor zajló politikai tanácskozásoknak és ennek kapcsán értékeli a vezetõ politikusokat, akiket nem a háború alatti nézeteik, beállítottságuk, hanem tényleges cselekedeteik és sikereik alapján értékel. Rooseveltet is olyan politikusnak látja, aki elhitte Sztálin ígéreteit, és akit a szovjet vezetõnek így sikerült félrevezetnie. Ezzel szemben Sztálint kommunista meggyõzõdése ellenére nagy formátumú politikusnak tartja.
Az ötödik struktúra, az ún. kétpólusú világ, a második világháború után alakult ki, amelyben a Szovjetunió és az Egyesült Államok állnak egymással szemben. Ebben mindkét fél fõ célja a másik térdre kényszerítése, melynek egyik fontos eszköze az atomfegyver. Az 1960-as évekre azonban az atomfegyverrel rendelkezõk tábora kibõvült. Kialakult egy olyan helyzet, ami lehetõséget adott a bipoláris rendszert felváltó több pólusú (multipoláris) nemzetközi struktúra létrehozására. Az Egyesült Államokban ekkor, az 1969-ben zajló elnökválasztás eredményeképpen Nixon került az elnöki székbe. A Nixon-adminisztráció fõ külpolitikai célkitûzése az volt, hogy Amerikát kivezessék a vietnami háborúból. Kissinger feladata nem volt egyszerû, viszont tisztában volt azzal, ha megbízatását sikerrel teljesíti, jelentõs lépéseket tehet az általa kidolgozott új nemzetközi struktúra megvalósítása felé is. Kissinger kialakította az Egyesült Államok "forradalmian" új diplomáciai vonalvezetését, melyet könyvében Nixon nevével hoz összefüggésbe. A sorok között azonban sejteti, hogy ezt valójában a legutóbbi idõkig az õ tevékenységének kell tulajdonítani. Mesteri módon, írói eszközökkel igyekszik csökkenteni saját szerepét a külpolitikai lépésekben.
A Nixon-adminisztráció külpolitikájának a homlokterében az elõzõ kormánytól örökölt vietnami háború állt. Az USA háborúba való belépésének okát a "dominó elvvel" magyarázza. ("Dominó elv": ha egy terület kommunista befolyás alá kerül, automatikusan magával vonja a többi közeli terület "eldõlését", kommunista befolyás alá kerülését). Kissingernek az USA háborúból való kilépését úgy kellett megoldania, hogy a világ egyik szuperhatalmának a presztízsén ne essék csorba. Ezt a feladatotKissinger nem tudta úgy megvalósítani, hogy a "Tízezer napos" háború lezárása ne jelentse az USA vereségét. A Vietnammal kötött béke (1973. január 27., Párizs) azonban Kissinger számára nagy sikert, óriási nemzetközi elismerést jelentett és megkapta a Béke Nobel-díjat. Politikai zsenialitását dicséri az a tény, hogy felismerte a berlini-válság, a kubai rakétaválság és a Vietnamban zajló háború összefüggéseit. A fennálló helyzetet áttekintette, és a több lehetséges alternatíva közül Amerika számára a legmegfelelõbbet választotta.1
Az 1960-as évek végétõl módosul a kétpólusú nemzetközi rendszer, bizonyos mértékû enyhülési folyamat figyelhetõ meg, amely többféle okra vezethetõ vissza. Kétségtelenül egyik fontos tényezõként említendõ a nukleáris fegyverek számának kiegyenlítõdése. A Nixon-adminisztráció új külpolitikai koncepciójának a megvalósítása érdekében szakított az eddigi politikával és a diplomácia területén "nyitott" a kommunista országok felé.
A hosszú távú trendeket figyelembe véve Kissinger az erõegyensúlyon alapuló pentapoláris világ létrejöttét ekkor látja megvalósulni. A Szent Szövetség öt nagyhatalmából álló globális erõegyensúly, amely Angliából, Poroszországból, Oroszországból, Franciaországból és Ausztriából állt, a 20. század végére ismét megvalósulni látszott, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Kína, Nyugat-Európa és Japán részvételével. Ennek a kialakulóban lévõ hatalmi egyensúlynak Kissinger a közös igazságérzeten alapuló eszmeiségét a nukleáris háború elkerülésének óhajában látja, amely minden állam érdeke. Ez adja a Szent Szövetséghez hasonló rendszer alapját. Most már nem a legitimáció a közös értékrend, hanem a világégéstõl való nemzetközi félelem.
A Kissinger által kidolgozott erõegyensúlyon alapuló többpólusú struktúra mûködéséhez a szubjektív determináns a "jó államférfi". Kissinger államférfiról alkotott képének fõbb ismérveit a spengleri "jó politikus" vonásaiból, történelmi személyiségek közül Metternich, s fõképpen Bismarck jellemvonásait gyúrja össze, emellett amerikai elnökök közül is kiemel jó néhányat. Ezek összességébõl a következõ fõbb ismérvek rajzolódnak ki: (1.) Az államférfinak egy víziót, célt kell kitûznie maga elé. Ennek megvalósításához (2.) az adott helyzetet, a fennálló struktúrát értékelnie kell, több alternatívát kell kidolgoznia, számolva azzal, hogy más államok milyen lépéseket tehetnek. (3.) A vízió megvalósítása során cinikusnak kell lennie, ugyanakkor (4.) legyen beépített fékrendszere, tanúsítson önmérsékletet. (5.) A cél eléréséhez, ha szükséges, legyen forradalmár. (6.) A feladatához nagy segítséget nyújt, ha egyben tudós, pszichológus, esetleg történész is, hogy történelmi analógiák alapján tudja az adott eseményeket értékelni. Az általa zseniálisnak tartott történelmi személyiségek egyes tetteit és azok hatását Kissinger gyakran hasonlítja egy-egy amerikai elnök személyéhez, párhuzamba állítja például Metternichet és Rooseveltet, Bismarckot és Nixont. Ezzel nem csak azt kívánja sejtetni, hogy napjaink "géniusza" amerikai lesz. Az elnökök személyes hatalmát történelmi elõképekkel kívánja így legitimálni, s azzal az elnöki döntések helyességébe vetett hitet erõsíteni. Ennek szükségességét annál is inkább fontosnak tartja, mivel éppen fõnöke, Nixon Watergate-botránya súlyos presztízsveszteséget okozott az õt követõ amerikai elnököknek.
Henry A. Kissinger munkájában hatalmas mennyiségû adatot dolgoz fel logikus és gondosan alátámasztott érvrendszerek segítségével; érvelésének homlokterébe a történelmi analógiákat helyezi. "Zseniálisan" alkalmazza a történelmi ok-okozati összefüggéseket egy-egy tételének alátámasztására. Napjaink nemzetközi eseményeit úgy tárja az olvasó elé, hogy mindenképpen az õ koncepcióját igazolják, s könyvében fokozatosan vezeti rá az olvasót arra, hogy õ az a zseniális államférfi, akinek a nevéhez a multipoláris nemzetközi rendszer megteremtése köthetõ. Könyvében a történelmi események, a politika útvesztõiben biztos kézzel vezeti olvasóját, nem egyszer a "függöny mögé" is betekintést engedve; a rendkívül alaposan megírt könyv sajátos megvilágításba helyezi az eseményeket, amelynek során megismerkedhet az olvasó az európaitól eltérõ látásmód bizonyos aspektusaival is. Mindezek mellett azonban a könyv mindenekelõtt egy még ma is élõ, de már nem aktív politikus tudományosan alátámasztott önigazolása.
Sáringer János