Bővebb leírás
A tiszántúli-északkeleti nyelvjárás már a 18. században is kevés provinciális jelleggel bírt, köszönhetően az erős helyi írásbeliségnek. E terület peremvidéke, Bereg, Máramaros, Szatmár és Ugocsa nem esett áldozatul a török hódításnak, ám a felvilágosodás korában peremhelyzetbe került. Éppen ezért az itteni nyelvjárások számos érdekes tanulságot rejtegetnek a kutatók számára. A veszprémi nyelvész monográfiája a terület 16-19. századi használt nyelvi-nyelvjárási változásait követi nyomon, a nyelvjárás-történeti szempontokon túl azonban átfogóbb, történeti-szociolingvisztikai keretben. A módszertani bevezetőt követően bemutatja a vizsgált korszakra jellemző történelmi és társadalmi helyzetet, a kutatás alapját képező irodalmon kívüli forrásanyag jellemzőit, illetve a vizsgált nyelvjárást. Ezt követően a nyelvi szinteken haladva, a hangrendszertől egészen a mondattani és szövegtani jellemzőkig elemzi a nyelvi anyagot. Az utolsó fejezetek a szaknyelvi és a hivatalnoki középosztály által használt nyelvi jellemzőket vizsgálja, de kitér a nem és kor szerinti eltérésekre és a magyar-latin kétnyelvűségre is. Térképvázlattal, a településnevek rövidítéseivel, a feldolgozott iratok keletkezési dátumaival, témáival és lelőhelyeivel, valamint bibliográfiával záródó kötet.
