A hiteleshely régies nevén bizonyságtevő hely[1] (latinul loca credibilia/testimonialia) a feudalizmus kori Magyarországon azt a szerepet töltötte be, mint ma egy közjegyző. Forrásszerű latin kifejezés még a hiteleshelyre a loca credibilia authentica. Magyarul írható hiteleshely alakban is. A bizonyító erejű oklevelek kiadására, másolására hozták létre őket az írásbeliség iránt egyre növekvő társadalmi igény következményeként, a 13. században. A hiteleshelyek tagjai végezték a peres ügyek esetén az idézést, a tanúkihallgatást, a helyszíni szemlét, a határjárást, az eskütételt vagy más, a perrel kapcsolatos teendőket. A 16. – 17. században azután a vármegyei, városi hivatalok írásbelisége fokozatosan csökkentette a hiteleshelyek jelentőségét. 1858 után először átmenetileg, 1874-ben pedig véglegesen a közjegyzői intézmény vette át a hiteleshelyek feladatkörét.[2]
A hiteleshely pecsétjével ellátott iratot hitelesnek kellett elfogadni. Ilyen pecsétjük volt a káptalanoknak és a nagyobb konventeknek (szerzetesi házaknak). 1351-ben Nagy Lajos a kisebb konventeket eltiltotta ettől a tevékenységtől, elkerülendő, hogy a konvent kegyúra határozza meg, miről állítsanak ki oklevelet és mit pecsételjenek meg.[3]
A 16. század végétől vált általánossá az a szokás, hogy a felek alispán és szolgabírák előtt tettek bevallást, de ez már a 13. század végén is előfordult.
