Fried István

KELET-KÖZÉP-EURÓPAI

VÁLASZÚTJAIM

1934-ben születtem, 1962/63-tól számítódik a másoktól tudományosnak minősített irodalomtörténész pályafutásom. Most, hogy leírom ezt a két nekem fontos évszámot, hasít belém a felismerés: ezek a (Kelet-)Közép-Európa-kutatás, a magyar (kelet-) közép-európai gondondolkodás jeles dátumai. 1934-ben indult Gál István szerkesztésében az Apollo, a „virtuális" Közép-Európa létrehozásának igézetében, kimondatlanul Németh László „tejtestvériség"-ábrándjától ihletve, kimondva Bartók Béla regionális népzene-elemzéseire hagyatkozva. Ugyanakkor a magyar-, cseh- és lengyelországi, illetőleg a kis részben „ausztriai" indíttatású közép-európai humanizmus ábrándjától vezettetve: a Jagello-uralkodóknak megadatott (volna) a lehetőség a hármas országgal jelölt terület egybefogására, közös kormányzására, és ehhez a Sodalitas Litteraria Danubiana potenciális résztvevőitől „ideológiai", irodalmi támogatást kaphattak volna, az 1335-ös visegrádi szerződésre hivatkozva pedig a történelem számára is elfogadható lett volna az akkori Európának közepén, e „közép" keleti felében egy olyan típusú államszövetség, amely a latin nyelv univerzalitásával, iskolázottságával és kulturális érdeklődésével a Nyugat felé közvetíthette volna a nyugattól keletre eső térség szellemi (és „hatalma" révén: anyagi) javait. S ha manapság botladozva, zökkenőkkel, tétovázva és éppen a kultúrában (vagy nemcsak a kultúrában?) olykor ignoranciával vegyítetten a visegrádi négyek mégis lehetőséghez jutottak önmaguk, a régió képviseletére, akkor történelmi hagyományként leginkább a meg nem valósult esélyekre, ám irodalmi-kulturális párhuzamosságokra hivatkozhatnának, hamvukba holt Duna-konföderációkra (Kossuthéra, Jászi Oszkáréra, Franti?sek Palack´ynak a Habsburg Monarchiát átalakító elképzeléseire), valamint arra a „virtuális Közép-Európára", amely nem annyira politikai tényezőként, mint sokkal inkább az 1960-as évektől kezdve a lengyel Galícia-regényekben, a századfordulós kis- és középvárosi színházépületekben, Krúdy Gyula és Bruno Schulz emlékezés-megidézés-prózájában vagy éppen a többkulturáltságra ráismerésben, különféle nyelvű világok irodalmi-művészi találkozásában/találkoztatásában jól érzékelhető.

Ám az Apollo olyan értelemben lett a Kelet-Közép-Európa-stúdiumok és neolatin búvárlatok „színhelye", hogy az eruópai latinitásnak a magyar–cseh–lengyel régióban évszázadokon át töretlenül zajló integrálódását demonstrálta, amint például a lengyel Sarbievus magyarul Virág Benedek hangján szólalt meg, amint a szlovák-szláv (tudatú) történész, Juraj Papánek nobilitate hungarusként mutatkozott be latin nyelvű történeti munkája előszavában, amint a cseh, magyar és latin klasszicista irány Jacobus Balde témáira és verselésére reagált, hogy továbbközvetítse a horvát Matija Petar Katanci´cnak, aki aztán a pesti egyetem tanára lett, hogy hagyatékát a budapesti Egyetemi Könyvtár, temetésének színhelye, a budai ferences templom pedig szellemét őrizze. Az Apollo kulturális egybeszövődések krónikájával szolgált; magyar tárgyú horvát eposz, román–magyar irodalmi kölcsönhatás, magyar jelenlét a cseh újjászületésben, az össz-szláv gondolat pesti fölbukkanása a háromnyelvű evangélikus gyülekezetben: hogy csak néhány témát említsek, amelyet a huszonévesek pesti bölcsésznemzedéke értekezésként formált meg a „közép-európai humanizmus” folyóirata számára, amely Thomas Mann, Márai Sándor és Karel Capek írásainak is teret biztosított. Ez a közép-európai humanizmus, amely a művekben élő, de a politikai eseményektől a háttérbe szorított humanitás-gondolatnak volt a XIX–XX. században költők-írók által körvonalazott közép-európai változata, nemigen hivatkozott a Habsburg, majd Osztrák–Magyar Monarchiára (amelyről a történettudomány sokáig kissé leegyszerűsítve állította, hogy a népek börtöne volt, de amelyről már Karel Capek úgy vélte, hogy benne egy demokratikus államszövetség lehetősége rejlett), nagyon kevéssé évszámokkal jelölt történeti periódusra. Annál inkább a kultúrákkal számoló „jakobinus"-gondolatra (az egyik első föderációs plánum a Martinovics-összeesküvés államtervezetéből olvasható ki), Ady Endréére, Bartók Béláéra, a Kossuth–Balcescu-tárgyalások anyagára, illetőleg az említett cseh történészre, a cseh Deák Ferencére, Frantisek Palack´yéra. De hivatkozhatott arra a „hétköznapi élet”-re, amelynek feltárulásában egy „igazibb történelmet, a cseh–magyar–lengyel dinasztikus, főúri házasságokénál, háborúskodásokénál, megbékélésekénél valósabb (közös) múlt szituációját képes bemutatni egy, a francia történetírástól ihletett históriafelfogás. S bár az Apollo Közép-Európa-szemlélete elsősorban és szinte kizárólag a magyar szlavisztikában, romanisztikában éreztette hatását, és nemigen kapcsolódott össze a lengyel történészek által meghirdetett, sok tekintetben rokon, Közép-Európa-projektummal, az Apollo munkatársai előbb a Teleki Pál Tudományos Intézetben, majd a MTA Történettudományi Intézetében, továbbá a budapesti egyetemen a változó és kedvezőtlen körülmények ellenére a föderáció gondolatát szovjet parancs nyomán egy „KGST"-látszatbékére cserélő periódusban rejtve továbbadhatták, lényegében tovább éltették az 1930-as évek eszméit.

S itt bukkan föl a következő évszám: 1962/63, a MTA Irodalomtudományi Intézete kezdeményezésére Összehasonlító Irodalomtudományi Kongresszus szerveződött Budapesten, az 1948-tól burzsoá áltudományként megbélyegzett komparatisztika feltámasztásának és a kelet-(közép-)európai komparatisztika újragondolásának jegyében. Klaniczay Tibor körvonalazta a kelet-európai irodalomtörténet-írás esélyeit, Sziklay László pedig máig meggondolkodtató, terjedelmes értekezésben részletezte mindazt, amit az Apollóban társaival együtt megalapozott, amit kapcsolattörténetté volt kénytelen szűkíteni a közép-európai (el)hallgatások évtizedében, és amiben a kelet-(közép-)európai irodalmak helyét kereste a tágabb kontextusban. Azaz: mivel járult hozzá régiónk irodalma a világirodalomhoz? Illetőleg: a világirodalmi tendenciák miként módosultak, formálódtak a régió térségeiben? S mindezzel párhuzamosan, egyelőre igen marxista módon: régiónk társadalom- és gazdaság-„fejlődése" egy tragikus késés, megkésettség vagy egy kelet-(közép-)európai variáns jegyében írható le? S amit a tudomány a maga akkori metaforikus nyelvén kezdett, az a „Bibó-felejtés" éveiben a politikában még metaforikusan sem fogalmazódhatott meg; de írjuk le őszintén ezt is: a visegrádi négyek politikai önismerete, ön-átvizsgáló ön-értékelése, ennek következtében a közös szerepvállalás „hogyan"-ja nem reagált (eléggé) a Kundera által fölvetett „elrabolt" Közép-Európa-problémára, nem alakította ki viszonyát Konrád György közép-európai antipolitikájához, mit sem látszik tudni a szlovén Drago Jancar Közép-Európa-projektumáról, továbbá nagyon kevéssé vesz tudomást osztrák politikusok (például E. Busek) idevágó téziseiről. Ennek következtében a gazdasági összefogás, a szellemi kiegyenlítődés, a politikai közakarat kinyilvánításának „retorikája" – és talán nemcsak „retorikája " – nem számol e kérdéskör történelembe ágyazottságával, sem nem őriz, sem nem teremt (mert így nem teremthet) hagyományt, inkább „elmegy" e hagyomány mellett. Jóllehet a közép-európai Közép-Európa-tudat nemcsak leírható, hanem irodalmi-művészeti párhuzamosságokban, vitákban, igenlésekben és tagadásokban, még inkább: akart és akaratlan összeszövődésekben, azaz „primer" és „szekunder", nemegyszer politikává emelkedő-süllyedő „szövegek"-ben – valóban a dinasztikus kapcsolatok, nem, előbbről: népeink vándorlása, a jövevényszavak befogadása óta – nyomon követhető, nyomon követendő. Ilyen módon Közép-Európát immár nem megteremteni kell, hanem fölismerni, ott is, vagy talán ott a leginkább, ahol a centrifugális erők szétszórták az együvé tartozó, együvé kényszerített népeket, nemzeteket, hiszen talán ez egybekényszerítés miatt, talán ettől függetlenül, a „mélystruktúrában", a nemzeti-kulturális emlékezet genetikus kódjában ott lelhető annak a közös szövegnek nem egy mozzanata, amely nem feltétlenül írásba foglalt örökség, de amely elegendő ok, hogy hagyományról beszélhessünk. Lényegében Klaniczay Tibor és Sziklay László 1962-es, 1963-as magyar és német, illetőleg francia nyelvű értekezései példázták a följebb töredékesen kifejtett ideát, és 1963-ban jelent meg (egy néhány évvel korábban írt) Rumy Károly Györgyről szóló dolgozatom, amelynek fő érdekessége nem az, hogy a Bécsben élő Csáky Móric történész egy osztrák–magyar irodalmi szimpóziumon 1999 szeptemberében úgy emlegette, mint velem való „virtuális" megismerkedése „téridejének" dokumentumát, hanem a kutatás tárgya, azaz személye miatt.

Az 1780 és 1847 között élt és több tudományágban tevékenykedő Rumy régi magyar nemesi család sarjaként már a Szepességben (Iglón), egy kereskedő gyermekéül született, hogy otthon németül és egy kicsit szlovákul beszéljen, 18 esztendős korában Debrecenben tanuljon meg magyarul. A göttingai (és részint jénai) egyetemről hazahozott neohumanista antikvitás-képzetet és felvilágosodott antropológiát úgy értelmezte a maga számára át, hogy makacsul kitartott a XVIII. század szép ábrándja, a tudós-köztársaság ideája mellett, és továbbgondolhatónak, őrzendő értéknek hitte Magyarország és a Habsburg Birodalom természetes többkulturáltságát, amelynek nyelvi változata a több anyanyelvű kultúrában való részvétellel válik láthatóvá. Nem tudott belenyugodni abba, hogy az aufklerista emberiség-látomást mind több helyen váltja föl a nyelvi nacionalizmus, kiváltképpen érzékenyen érintve a Felvidék több városában, Sopronban, Keszthelyen, a görögkeleti szerbség kulturális központjában, Karlócán, Pozsonyban, Bécsben, majd élete utolsó két évtizedében a szlovák–magyar kultúrát ápoló Esztergomban működő írástudót. Az sértette nevezetesen, hogy szinte azonos terminológiával, azonos – felsőfokú – indulatokkal a régió népeinek „ideológusai" egymásban látták és láttatták a fő ellenséget, roppant zajjal indult meg a nyelvharc, a kultúrák harca, a hatalmi beszédek harca a dominanciáért, magyar, szláv, majd germán érdekek (nem egyszer vélt érdekek) csaptak össze, öröknek tételezve föl a küzdelmet, a XIX. század nemzeti látószögű struggle for life-fá, Németh G. Béla szavával „nacionáldarwinizmus"-sá fölerősítve, amit némileg leegyszerűsítve nemzetiségi kérdéseknek neveztek. Ez a Rumy Károly György egyként levelezett Vörösmartyval és Széchenyi Istvánnal, a horvát Gajjal, a szlovák

Stúrral, a szerb metropolita Stratimirovi´ctyal, Kazinczy Ferenccel és a szlovákok szótárszerkesztőjével, pozsonyi tanárkollégájával, J. Palkoviccsal, a szlovák költő Tabliccal meg a magyar irodalomtörténet-írás atyjával, Toldy Ferenccel. Ez a Don Quijote-szerű figura, aki kultúrák között próbált meg közvetíteni, nem ismerte el érvényesnek hazája vallási, nemzeti, művelődési szétszórtságát, hanem olyan Musenalmanachot adott ki 1807-ben (egy évfolyamot ért meg), olyan folyóirat kiadásával kísérletezett (egyetlen szám sem jelent meg) amely az azonos kulturális szövegen munkálkodó különféle művelődések egybegondolását, a jóakarat hermeneutikájával történő értelmezését, a kölcsönösségen alapuló kapcsolatrendszer építését szorgalmazta (volna, ha a volna nem lett volna, pedig akkor is volt, ma is van).

A Rumy-kutatás fényében tetszett ki számomra a régiófogalom, a régióspecifikum összekuszáltsága, a Közép-Európa-feledtség, a Dunatáj-kárhoztatás miatt használt, egyoldalú és legfeljebb a történelem bizonyos szakaszaira vonatkoztathatóan némileg használható Kelet-Európa-meghatározás efemer volta, hatalmi politikának alárendeltsége. Egyáltalában: irodalom és politika, tudomány és politika magától értetődő ellentmondásainak manipuláló célzattal történő összemosása az irodalom- és tudománypolitika leszűkített és kitágított gyakorlatában. Ennek következtében romantikus regénnyé fakult a régió története, a régiófogalom története, amely teljes mértékben részint a marxizáló nagy elbeszélés, szomszédaink esetében a marxizáló nagy nemzeti elbeszélés merev szabályrendszerének megfelelően alakult, a közös múltat önelvű eseménysorozattá dimenzionálva át. Ebben a viszonyrendszerben, amelyben tág tere nyílt az omnipotens el-beszélőnek, nem vagy alig jutott hely a kultúra létét jelentő pluralitás gondolatának. Rumy ennek a pluralitásnak volt elkötelezett szószólója, emiatt konfrontálódott a különféle nemzeti mozgalmak képviselőivel. Akik viszont a nemzeti függetlenség megvalósítását nemzetük európai emancipációjával együtt álmodták papírra, majd 1848/49-ben (tragikus módon: egymás ellen) fognak fegyvert. A régió tisztázatlan önmeghatározását jelzi, hogy az autochtonitás és a pluralitás értékként való felfogása nem egyszer még egy kultúrán belül is szélsőséges nézetek szerint fogalmazódott meg, hogy e szélsőségek érvrendszerében (mostanság szintén) megdöbbentő hasonlóságokra bukkanhassunk. Az önértelmezés korai, „romantikus" fázisában (s e jóindulatúan szólva romantikus fázisból némely mainapság ágáló „omnipotens" el-beszélő-politikus, másképpen szólva: dilettáns „nemzetmentő" önjelölt nem lépett ki) a másik, a másság leküzdendő rosszként tételeződött, lett légyen szó akár más vallású, más nyelvű csoportokról, akár szomszédos népekről, akikkel pedig nemcsak a folklór mélyrétegeiben található meg az egymást értelmezni segítő, a régióspecifikum hívebb leírásában jelölhető kapcsolat, hanem a mindennapi élet szókincsében, szokásrendszerében is; és ugyancsak a Közép-Európa-fogalom ellen ható, éppen ezért a Közép-Európa-álmot felejtésre ítélt tényezők közé sorolható, sorolandó a nem annyira közmondásokban, mint inkább írástudók fogalmazta-népszerűsítette szólásokban, a történelmi regényben, festészetben, operában számottévő helyet elfoglaló ellenségkép a magyarokról, a zsidókról, a szlávokról, a németekről, mindenkiről, aki más, aki jött-mentnek volt elkönyvelhető, aki nem egy szűk réteg által nemzetivé duzzasztott konvenció szerint viselkedett, vagy élte életét. A Közép-Európa-fogalom annak a ráismerésnek következményeképpen bontakozott ki, amely az egynemű, sematizálódott, jóra és rosszra egyszerűsített, nemzetképpé torzított szemlélet ellenében annak alapvetően plurális jellegében látta régiónk jellegzetességeit: ami többnyire nagyobb hatással és plasztikusabban szépirodalmi művekben fogalmazódott meg, Ady Endrének az elnyomottak, összetörtek, magyarok és nem magyarok összefogását hirdető lírájában, közös „nagyot" mondásban reménykedve, amely reményt a szlovák Hviezdoslav megrendítő válaszverse még érvényesebbé tette, a horvát Miroslav Krleza roppant dunai látomásaiban, például a magyar századelő „értelmét" újragondoló Zászlók című regényfolyamában, József Attila közös dolgokat rendezni sürgető akaratában, Emil Boleslav Lukác A Duna vallomása című, remekmívű magyar költői antológiájában, Illyés Gyulának minden árok és minden határ ellen feszülő indulatában, Ivo Andri´cnak a többnyelvű-többvallású Bosznia nem nyelvek-hitek szerint tagolódó örökségét felmutató írásművészetében,

Svejk balga bölcsességű magatartásában. A – mit tagadjam? – ötletszerűen kiragadott, bár alighanem perdöntően fontosnak tekinthető részletek régiónk sűrű szövésű, sokszínű, igen rétegzett Közép-Európa-szövegéből természetesen nem a szaktudományoktól és kiváltképpen nem a politikától hermetikus elzártságban jöttek létre, hanem kisebb részben hivatkozási alappá váltak, nemegyszer toposzokká merevültek, részint ennek ellenkezőjeképpen: reagáltak a politika és szaktudományok kérdésföltevéseire. Hiszen az európai tudat válsága óta (ezt az egy időben nagy hatású, sokat idézett Paul Hazard a korai felvilágosodásra teszi, mások a német korai romantika Gesamtkunstwerkjében vélik fölfedezni az elidegenedettségre rádöbbent, ellene a szintetikus szemléletet, a világ romantizálását ajánló gondolkodást, megint mások az antihegelianizmus önszerveződésének periódusára utalnak) legalább két, konfrontálható és valóban konfrontálódó tendencia, magatartástípus, történelemfelfogás bontakozik ki: az egyik a tudományok, a világ darabokra hasadását a szakmaiság, az átláthatóság érvényesüléseként minősíti, a másik elképzelés szerint a szintézis irányába kell(ene) törni; bár az egészelvűség következetes elgondolása aligha vezet eredményhez, a korszerű emberi/nemzeti magatartás nem mellőzheti az önreflexiót; a rész akképpen tudatosulhat, hogy az egész része.

Ennek eléggé következetes tudatosításakor a (nem mindig egymással összefüggő) darabokra szétesett szaktudomány nem feltétlenül a közép-európai szöveg újraolvasásában érdekelt, hiszen abban egyneműsítő tendenciát lát, s a pluralitás maradéktalan megvalósítása ilyen esetekben a szélsőségeket igazolhatja. Ám aki e tendenciáktól függetlenül tételezi a Közép-Európa-szöveget, amely a közös történelem nyelv által nyelven történő el/végiggondolása, szövegek találkozásának, egymásba szövődésének, szövegek akart-akaratlan „föderációjának", nem a megbékélési törekvéseknek, hanem egy közössé vált hatástörténetnek ismeri föl regionális variánsát. Részint a „virtuális" Közép-Európát, amely a kultúrában és a kultúra révén képes fölvázolni azt, amit a politika nem tud, nem akar, nem mer, részint azt a közös történelmi „ihletet", amely még akkor is hasonló nyelven fogalmazódik írásbeliséggé, ha a politika centrifugális erői az ellentétek szításában, (a potenciális és a létrehozandó) Közép-Európa-diszkurzus szétzúzásában mutatkoztak érdekeltnek. A küzdelem azóta is tart: olykor a Közép-Európa-jelenséget tagadva támadnak a nemzeti nagy elbeszélések szószólói, ábrándnak, megvalósíthatatlan széplélek-eszmének, máskor Európa politikai térképén föllelhetetlen, legföljebb álomföldrajzilag (ám ott is bizonytalanul körülhatárolható) képzetnek minősítve nemcsak a múltat bevalló, a jövő gazdasági, politikai, kulturális lehetőségét egy közép-európai regionális tudatnak, hanem a nemzeti önérvényesítés akadályává posztulálják a közép-európai érdekegyeztetést. Ugyanakkor olykor még jóakaratú „politológusok" is az irodalom „kompetenciájába", valamint a történettudomány kutatási tárgyai közé sorolják részint a többnemzetiségű (és kevésbé néven nevezve: a többkulturáltságú) egykori birodalmak tanulságainak értékelését, kifejezetten helytelenítve a kisnépi „öncélúságon" túlmutató gondolkodást. Feltehetőleg az egykori Osztrák–Magyar Monarchiának vagy a Habsburgok „összeházasodott" birodalmának csupán nosztalgikus megidézése sem hat a Közép-Európa-szöveg újragondolásának irányába, mint ahogy a sztereotípiák negatívumainak pozitívumoká bűvészkedése legfeljebb turistacsalogatóként jöhet számításba (kérdéses eredménnyel). A Gda´nsktól Triesztig, Dubrovnikig, Klagenfurttól Brassóig, Csernovicig, Varsótól, Krakkótól Budapesten át Pozsony és Brno érintésével Prágáig, tovább a német–cseh határig terjedő térségről van szó.

Ez úton köszöntjük az 1999. évi Herder-díjas szerzőt. – A tanulmány befejező részét következő számunkban közöljük