A szerzőt már gyerekkora óta foglalkoztatta a három legendás betyár élete, a velük kapcsolatos valós és kitalált történetetek sokasága. Gyakorló tévésként elhatározta, hogy utánajár e legendás cselekedeteknek. 1970-ben felkereste az Ozsdola környéki falvakat, valamint Kászonaltízt, hogy a még életben levő kortársaktól adatokat gyűjtsön. Az adatgyűjtésben Tömöry Péter Banditák nyomában című, a Megyei Tükör hasábjain megjelent riportsorozatára alapozott, az győzte meg arról, hogy a három betyár tetteit érdemes megörökíteni az utókor számára. A kortársak vallomásait magnószalagra rögzítve őrizte meg. Harminc év telt el, amikor a szerző amerikai és magyar barátai biztatására New York állam Freeman Post című lapjában megjelentette angol nyelven a betyárok történetének rövidített változatát. Aztán a magyar változat is elkészült, amelyet a betyárok 80. születésnapján, múlt évben szeretett volna megjelentetni, de a kiadás egy évet csúszott. A kötet tizenhat fejezete végigköveti a három bátor és néha vakmerő fiatalember életét születésüktől tragikus halálukig, hű képet festve az ötvenes évekről, a kommunista kiskirályokról. A betyárkrónika huszonkét kászonaltízi, kászonújfalusi, ozsdolai, bélafalvi, almásréti, lemhényi, berecki és torjai adatközlő vallomására alapszik. (Az általam összeállított, Pusztai, Jeges, Dézsi című könyvben ötven személy vallomását rögzítettem. Heten még éltek azok közül, akik Franck M. Mihály adatközlői is voltak.) A könyv kisebb pontatlanságokat, téves dátumokat is tartalmaz, aminek az a magyarázata, hogy a szerzőnek nem volt lehetősége a vaskos periratot is áttanulmányozni, illetve adatközlői rosszul emlékeztek. A kötet hátsó, színes borítóján a Máthé György (Jeges) emlékére állított fakereszt látható.