KARÁCSONY SÁNDOR, AZ ALKOTÓ

Karácsony Sándornak nem az alkotásait, az életművét sze-  retném itt felvázolni, hanem alkotó tevékenységének, életműve létrehozásának néhány sajátos vonását; olyanokat, amelyek jellegzetesen eredetivé teszik tudományos oeuvre-jét, egyúttal azonban nehezíthetik is ennek az oeuvre-nek a befogadását.
1. (Gyakorlatiasság, személyesség) – Munkásságára nagyon jellemző az egysége a gyakorlattal, saját gyakorlatával. Azt hiszem, soha le nem írt olyan elméleti megállapítást, tételt, amit már ki ne próbált volna, meg nem élt volna; gyakorlata vezette az elméleti felismerésekre. Társaslélektani rendszerének alapvető mondanivalója az, hogy egész kultúránk, annak minden megnyilvánulása, mindenféle funkciója – viszonyulás, emberek viszonyulása egymáshoz. Mármost: az Ocsúdó magyarság című könyvében arra a kérdésre, hogy mi is az ő tudományos rendszere, úgy válaszol: az, hogy viszonyulok. Élek, s közben természetesen viszonyulok, állandóan. Erős hajlama, képessége volt a viszonyulásra, ezt hasznosította azután különféle munkaterületeken. És tegyük hozzá: nagyon tudatosan élt, mindig igyekezett tisztán látni, mi is történik most vele és általa.
Ami például a neveléstudományi munkásságát illeti, van egy különleges előnye minden más, a saját gyakorlatára is építő elméleti pedagógushoz képest. Első gimnazistaként a tanév legelső órája után feltette magában, hogy ő pedig tanár lesz. És nyolc éven keresztül tudatosan, a leendő tanár szemével is figyelte az iskolai munkát. Tanár és diák egymáshoz való viszonyulásában egyszerre gondolkozott a tanárnak is, a diáknak is a magatartásán, egyszerre élte bele magát ezekbe. Ezért tudja olyan világosan és árnyaltan bemutatni a diákok magatartásának formáit ebben a viszonyulásban. A középiskolában nyolc évig, különféle ifjúsági szervezetekben évtizedeken át végzett nevelőmunkájának tapasztalatai így kaptak különös mélységet, diákkori tapasztalatainak a segítségével.
2. (Pedagógiából társaslélektanba) – Pedagógiájából alakult ki társaslélektani rendszere is; a nevelhetőség problémáját oldotta meg számára a társasviszonyulás lehetősége. Tapasztalnia kellett egyfelől, hogy az ember személyisége autonóm, a növőfélben levő emberé is, tehát direkt ráhatásokkal nem lehet rajta változtatni; a növendék nevelhetetlen, nem működik se az érzelmi, se az értelmi, se az akarati (vagyis erkölcsi) nevelés. Másfelől tény, hogy mégis nevelődik a diák. Ez csak úgy lehetséges, hogy a direkt ráhatási kísérletektől függetlenül létrejöhetnek az emberek között, érintkezésük folyamán, társasérzelmi, társasértelmi, társasakarati (vagyis művészi, nyelvi és társadalmi) viszonyulások, és ezekben a viszonyulásokban, közös funkciókban fejlődik, növekedik a személyiség. – Ehhez a felismeréséhez Wundt Völkerpsychologieja szolgáltatott elméleti kiindulást, Karácsony Sándor azonban társaslélektanában jóval mélyebbre ment Wundtnál. Hármat emeljünk ki a különbségek közül. Felismerte, hogy az egyéni alkotók műve, tehát a művészet és tudomány is társasviszonyulás eredménye, érzelmi, illetve értelmi társasviszonyulásé; egész kultúránk nem egyéb, mint társasviszonyulás. Felismerte, hogy a pszichikum élete a két pólusa, pneumatikus és szomatikus pólusa közötti feszültség játéka, és hogy pneumatikus és szomatikus szinten is jöhet létre társasviszonyulás, a vallási vagy áhítatos fokú és a jogi viszonyulás. És felismerte, hogy mivel oszthatatlan egység a kultúra, oszthatatlan egység az emberi pszichikum, ennélfogva nem különálló jelenségek a művészi, a nyelvi (tudományos) és a társadalmi viszonyulások, hanem a pneumatikus és a szomatikus pólus közötti feszültség játékának épp aktuális eredményei. Hogy az adott viszonyulás társadalmi, tudományos vagy művészi formájú-e, az attól függ, hogy ennek a feszültségnek mely fokán találkozik egymással a két fél, de a viszonyulási formák mindenképpen átmennek egymásba, sőt mindig belejátszanak egymásba. A nevezetes társaslélektani táblázat 81 kategóriája tehát nem 81 skatulya, amelyben a kultúra minden megnyilvánulását leltározhatjuk, hanem 81 kukucskáló, amelyen keresztül bepillanthatunk a társaslelki erők működésébe. Nem állomásai a társaslelki folyamatoknak, hiszen azok állandóan mozgásban vannak, hanem tájékozódási pontok a folyamatok útjának megfigyeléséhez. A táblázat segédeszköze a társaslélektani kutatásoknak, nem pedig a kutatások eredményeinek kánonszerű összegezése; Karácsony Sándor, amint erről még lesz szó, sohasem akart kánont alkotni.
Mindezek alapján a fejlődéslélektannak is a társas-fejlődéslélektan formájában ad új dimenziót Karácsony Sándor. A nevelőjéhez és társaihoz való viszonyulás felől nézi a személyiség fejlődését, ezt tartja a döntő kritériumnak; ez a fejlődés a szóma dominanciájától halad a pneuma irányába. Dinamikus ez a rendszer is, számol a megrekedéssel és a visszafejlődéssel is. Sok ember csak a nagykorúságig viszi, a felnőttségig nem, mert viszonyulásaiban, vagy legalábbis azok bizonyos kategóriájában megreked a fejlődés valamelyik fokán. A kamasz fejlődésének például lényeges serkentője az, hogy példaképet, vezetőt, ideált keres magának, annál negatívabb jelenség, ha valaki negyvenéves korában is vezérre, Führerre áhítozik, kamaszmódra. Fontos funkciója a növő gyereknek a gyűjtés, mindenféle tárgyak, adatok, gesztusok gyűjtése; pszichikai vénülése során azonban a felnőtt ember is visszafejlődhet növő gyerekké, akinek mindene a gyűjtés, és a szájától is megvonja a falatot, csak hogy bankókat rakosgathasson a matracába.
3. (Átfogó személyes kultúra) – Megint csak saját gyakorlata, személyiségének gazdagsága könnyítette meg, hogy egységben lássa a kultúrát, hiszen otthon volt annak minden területén, a társaslelki viszonyulások valamennyi kategóriájában.
A társasérzelmi viszonyulásokra, tehát a művészetekre nézve is hasznosíthatta saját élményeit. Ami a szépirodalmat illeti: ifjúkori bűnei közé tartozik két novellája, amely még gimnazista korában jelent meg fővárosi folyóiratban; a költői próbálkozásai, amelyek kis gyűjteménye később álnéven látott napvilágot, bravúros és modern verstechnikáról tanúskodnak. Zeneelméleti tájékozottságáról műveinek sok megjegyzése tanúskodik; zongorázgatni felnőtt korában már nemigen került ideje, de zenekedvelő barátjánál látogatóban a házigazda kedvéért leült a zongorához, és eljátszotta a Mondschein-szonátát. A képzőművészet terén is járatos volt; a 20-as években Az Erő című diáklap szerkesztőjeként nemcsak versek, novellák, hanem rajzok beküldésére is biztatta olvasóit, és szerkesztői üzeneteiben a rajzokat is alaposan, szakszerűen elemezte esztétikailag.
A társaslélektan, tudjuk, az én és te közötti viszonyulásokkal foglalkozik. Ő azonban az én és ő közötti viszonyt, vagyis az embernek a természethez való értelmi viszonyulását is vizsgálta, a megismerés és a fogalomalkotás kérdéseit. Ennek a viszonyulásnak, a természettudománynak a nyelve szerinte a matematika. Pedagógiai ösztönző hatása ezen a területen is termékenynek bizonyult. Kalmár László például a mesterei közé sorolta őt, ennél fontosabb azonban számunkra, hogy Karácsony Sándor tanítványa, Varga Tamás újította meg a magyar matematikatanítást, a világ néhány más pontján jelentkező reformtörekvésekkel megegyezően, illetve azoknak elébe is vágva. Kontra György pedig, akinek a természettudományi tárgyak tanterveinek és tankönyveinek alakításába volt jó ideig beleszólása, közvetlenül a tőle tanultakat igyekezett érvényesíteni munkájában: azt, hogy milyen formákban kerülhet értelmi relációba az ember a természettel, ezek a formák (a megfigyelés, összehasonlítás, kísérlet, elmélet) hogyan épülnek egymásra, és hogyan illeszkednek a növőfélben levő ember társaslelki fejlődésének fokaihoz. És a 70-es, 80-as évek nemzetközi felmérései azt mutatták, hogy a magyar iskolák a matematika és a természettudományi tárgyak tanításában világviszonylatban kiemelkedő eredményt értek el.
Nem „polihisztor volt, nem „enciklopédikus elme, hanem: valóban olyan egységben élt benne a kultúra, mint ahogy azt társaslélektani rendszerében szemléltette. – Ebből az is következett, hogy bármilyen jelenségről írt, azt mindig nagy összefüggéseiben mutatta be, egy élő organizmus részeként. Ez persze zavarja a szaktudós olvasót, mert ő – akár pedagógus, akár nyelvész, akár pszichológus – többnyire nem élő organizmust igényel, hanem hártyavékony preparátumot, amelyet rögzíthet, mikroszkóp alatt nézegethet; idegesíti, ha a vizsgálódás folyton túllép a szaktudománynak, a szaktudomány adott részterületének a keretein.
4. (Szerves fejlődés) – Tudományos tevékenységének személyes jellegéből következik, hogy sohasem tartotta véglegesnek az aktuálisan épp érvényes nézeteit. Ha egyszer a tudományos munkám nem választható el az életemtől, akkor halálomig alakul, fejlődik a tudományos világképem is. Ez a fejlődés az értelme az alkotó ember életének; egy-egy művével voltaképpen nem is az úgynevezett „életművét építi, hanem saját magát, pontosabban: viszonyulásait a többi emberhez és a világhoz. Egy-egy műve elkészültekor nem „pipálhatja ki a témát, hiszen holnap sok mindent másképpen láthat, mint ahogyan ma látja. Ha egy területen valami újat ismer fel, az visszahat addigi ismereteinek az egészére, új összefüggésben mutatja be a már ismert tényeket. Ezért alapelve szerinte a tudományos munkának a szüntelen újrafogalmazás.
Hadd illusztrálom egy anekdotával. Kollokviumain általában úgy irányította a beszélgetést a hallgatójával, hogy kiderüljön róla: talál-e problémát az e félévben hallottakban, tovább tudja-e gondolni a témát. Egy buzgó hallgatója ezzel szemben jól fésült fejtegetésekkel állott elő, jól fésült mondatokban. Gyanakodva szólt közbe: Ezt honnan veszi? – A professzor úr könyvéből (ti. amelyik egy évvel azelőtt jelent meg). – Hol vagyok én már attól!? – mondta ő szánakozva.
Aki azt hiszi, hogy ez aforizma, szellemes ötlet, nem pedig véres valóság, az olvassa el Adynak Az örökké elváltak c. versét. Azt panaszolja benne: kész az új verskötetem, lehet, hogy érteni fogjátok, szeretni fogjátok azokat a verseket – de nem engem értetek, nem engem szerettek, hisz én már rég túl vagyok rajtuk. Ady szavával: „Már csak múltat és verset kaptok, / Egy idegen kacag felétek. – A tudós, ha egyúttal professzor is, szerencsésebb a költőnél: a hallgatóival folytatott eszmecserében fogalmazza meg új mondanivalóját, reakcióikat is hasznosítva, egyszóval: hozzájuk való viszonyulásban. Épp ezért halt viszont bele Karácsony Sándor két év alatt abba, hogy katedrájától megfosztották: alkotómunkám az életem, ha nincs személyes, alkotó viszonyulás, nincs élet. Akkor is új gondolatok, tervek feszítették, de arra képtelen volt, hogy az asztalfiókjának írjon.
5. (A „trendek) – Nagy szó, de talán kimondhatjuk: az ő folytonos személyes fejlődése egy irányba mutat az egyetemes kultúra fejlődésével. Sokoldalú érdeklődése és a kultúra összefüggéseit áttekintő társaslélektani felfogása lehetővé tette számára, hogy érzékelje és érzékeltesse a kultúra egészének fejlődési irányát. Azt vallotta, hogy amint a 19. század tudományát a logikum érdekelte, a 20. századét a pszichologikum érdekli, s hogy a társasléleknek, a „másik ember-nek a felfedezése esedékes a tudomány minden területén. – Így nem csoda, hogy egészen különböző tudományterületeken megsejtette, anticipálta a fejlődés irányait, a „trendeket. ahogy ma mondani szokás. Fabricius-Kovács Ferenc mutatta ki például, hogy a nyelvi viszonyulást ő azon az alapon értelmezte, amelyet később kommunikációelmélet néven ismert meg a világ; jómagam azon a Karácsony-konferencián, amelyet itt, Debrecenben, 1991-ben rendezett az akadémiai bizottság, arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy A könyvek lelke bevezető tanulmányában ugyan elő sem fordul terminus technicusként a szöveg szó, benne mégis annak a szövegtannak, szövegnyelvészetnek a törekvéseit valósítja meg, amely nálunk a 80-as években olyan nevezetes újdonságnak számított.
6. (Fejlődése előző szakaszainak tanulságai) – Ha egyszer tudományos munkája azonos az életével, akkor mindenkori felfogásában mindig benne vannak egész addigi életének, gondolkozásának a tapasztalatai, eredményei, a kacskaringókat is beleértve. Ez tükröződik tízkötetes társaslélektani-társaslogikai sorozatában, a sorozat köteteinek szerkezetében is. Csak az első kötete kerek monográfia, a Magyar nyelvtan társaslélektani alapon. A másodikba, amelynek teljes címe A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja, már felvette két olyan tanulmányát is, amelyet 15 évvel azelőtt írt a közoktatási reformról. A többi kötet pedig általában egy terjedelmes bevezető tanulmánnyal kezdődött (ez többnyire az akkor tartott egyetemi előadásaira épült), de azután, terjedelmének legnagyobb részében, a témára vonatkozó régebbi, kisebb-nagyobb írásainak gyűjteményét tartalmazta. Ezt többen kifogásolták is. Ő azzal indokolta eljárását, hogy így plasztikus igazán a kép, mert kialakulásában mutatja meg a szerző felfogását. – Olvasójának erről nem ajánlatos elfelejtkeznie. Intő példa egy nemrég megjelent értékes tanulmány, amelynek írója azonban többek között kijelenti róla, hogy a magyarságról alkotott képe Taine miliőelméletének hatását mutatja, s ezt hosszú idézettel igazolja is. Csak azt nem vette észre, hogy az idézet a szerzőnek egy 1924-ben megjelent írásából való, és hogy ő maga 13 év múlva, A magyar észjárásban ízekre szedte, nevetségessé tette a Beöthy Zsolt-féle „turáni lovas alakját mint a magyarság megtestesítőjét. Ha 1924-ben az ifjú Karácsony Sándor még maga is ilyesformán látta, annál hitelesebb a későbbi cáfolata.
7. (Nincs lábjegyzet, hivatkozás) – Alkotói fejlődésének szerves voltából következik az is, hogy könyveiben nincs lábjegyzet, ritkaság a hivatkozás. Olvasmányaim is viszonyulások, az ókori görög filozófusnak vagy dán nyelvész kortársamnak a gondolatai ugyanúgy beleoldódnak személyes kultúrám vérkeringésébe, mint egy tegnapi beszélgetés. Az ő prózai megfogalmazásában: bizonyosan táplált a tegnapelőtti paprikáscsirke, de ki mondhatná meg, hol van bennem, mivé lett bennem? Ez persze nem használt tudományos respektusának: nagyon alapos tájékozottság kell ahhoz, hogy valaki felismerje írásai mögött nemcsak az átfogó műveltséget, hanem a múlt és a jelen szakirodalmának alapos ismeretét is.
8. (A tudományos recepció hiánya) – Karácsony Sándor aktív életében közismert, tekintélyes ember volt, lebilincselő előadónak tartották, könyveit mindenki emlegette, sokan olvasták, sőt voltak, akik meg is értették. Mégis szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a munkásságának alig van nyoma a mai magyar tudományban, holott nem avult el, hiszen – ha nem tévedtem nagyot az eddig mondottakban – épp a tudomány jövő fejlődésének törte az utat.
Ami a pedagógiát illeti, nem mondhatom magam szakmabelinek, konferenciánk sok résztvevője nálam hitelesebben nyilatkozhat arról, kamatoztatja-e örökségét a magyar neveléstudomány. A kamatoztatás természetesen nem csak azt jelenti, hogy tanulmányozzuk a munkásságát, és elhelyezzük a neveléstörténetnek, illetve a neveléselmélet történetének a fejlődésében mint eredeti elme eredeti gondolatrendszerét, hanem hogy megpróbáljuk hasznosítani, és ebbeli tapasztalataink alapján továbbgondolni (amint ezt egy részterületen, a felnőttoktatás terén következetesen meg is cselekszi Durkó Mátyás). – A pszichológiában Buda Béla elismeri és hasznosítja a társaslélektan tanulságait, de ő maga is magányos bölény, felfogása korántsem jellemző a hivatalos pszichológiára. – Hivatalos nyelvtudományunkban ugyanez a helyzet: nyugati nyelvészek felfigyeltek Karácsony Sándor nyelvpedagógiai gondolatainak tudományos jelentőségére, Romániában pedig, ahol ugyebár nincs magyar egyetem, a cluj-napocai egyetemen tananyag lehet a Magyar nyelvtan társaslélektani alapon – de idehaza csak igen lassan és tőle függetlenül kezd érvényesülni például az a felfogása, hogy a nyelvi rendszer tárgyalásának a beszéd egészéből kiindulva kell haladnia az elemek, a hangtan felé. A nyelvművelés sem hasznosítja azt az alapvető tanítását, hogy nyelvre csak nyelvvel, jelesül klasszikusaink és a nép nyelvével lehet nevelni, méghozzá ezek szerves egységében. Hogy a szövegtan nem hivatkozik rá, az nem meglepő, az ő eltérő terminológiája miatt nem is egykönnyen vehették volna észre magyar művelői, hogy volt egy ilyen jelentős elődjük. Furcsább, hogy a stilisztika is negligálja; néhány éve egy reprezentatív tanulmánykötet adott képet a magyar stilisztika jelen helyzetéről; több szerzője vallja, hogy a modern magyar stilisztika Bally köpenyéből bújt ki, aki a genfi egyetemen lett Saussure utóda az 1910-es években – csak arról nem esik szó véletlenül se, hogy volt egyetlen egy szál magyar nyelvészpalánta, aki hallgatta is Genfben Ballyt, hivatkozik is a tőle kapott indításokra, és a stilisztika, retorika és poétika összefüggésének eredeti koncepcióját dolgozta ki A könyvek lelke már említett bevezető tanulmányában.
A továbbiakban arra próbálok magyarázatot találni, miért bánik a magyar tudomány ilyen mostohán Karácsony Sándor örökségével.
9. (Tudomány és Biblia) – A most következő problémára vonatkozó töprengéseimet épp a 91-es debreceni Karácsony-konferencia élményei indították el bennem. Itt ugyanis az egyetem több oktatója elmondta, hogy ifjan, hallgatóiként tisztelték őt, és sokat is tanultak tőle, bár – és ez refrénszerűen elhangzott – nem tartoztak „belső köréhez. Eltűnődtem utána: magam is ismertem hozzájuk hasonló derék, értelmes, Karácsony Sándort tisztelő fiatalembereket a 45/46-os tanévben, amelyet mint gyakorló tanárjelölt Debrecenben töltöttem (némelyikük később elszürkült, némelyikük sokra vitte); mennyiben nem tartoztak ők a „belső tanítványi körhöz? Azután rájöttem: annyiban, hogy nem jártak a bibliakörébe.
De hát miért és mennyiben korlátozta ez tanítvány voltukat? Személyek szerint ezt a határvonalat csakugyan meg lehet húzni – de miért választaná el a rajta kívül esőket az ő tudományától? (Persze, zavarólag hathatott a mi tökéletlenségünk, a „belső köré. Komikus jelenség a kisgyerek, amikor fejébe csapja apja kalapját, kezébe veszi a sétabotját, és peckesen sétálgat. Csak hát kinek ne szállt volna fejébe az a dicsőség, hogy húszévesen Karácsony Sándor „belső köréhez tartozhat?)
Folytatva a töprengést: szerzőnk köztudomás szerint vallásos egyesületek, vallásos folyóiratok vezető munkatársa, vallásos könyvek írója is volt, pedagógiai és általában tudományos műveiben azonban szinte elő sem fordul Isten neve. Társaslélektani fejtegetéseiben ott szerepel a viszonyulások limeseként, határértékeként a transzcendens, azt is emlegeti, hogy a tudomány túlutal önmagán, de ez még nem kell hogy lehervassza bárkinek a szakmai érdeklődését a rendszere iránt. Ez a tudományos gondolatrendszer önmagában is kerek egész, legföljebb talán még világosabban kibontakozik a jelentése egy nagyobb összefüggésben, alkotója vallásos felfogásával való összefüggésében. Minden hasonlat sántít, de nekem az a múlt századi romantikus elbeszélésekből ismert kép jutott eszembe, amikor valakire rábíznak valami nagy kincset vagy titkos iratot, azután kettétépnek egy bankót, s az egyik felét odaadják neki; aki majd egyszer ennek a bankónak a másik felével jelentkezik nála, amely pontosan összeillik az őnála hagyott darabbal, az a jogos tulajdonos, annak adhatja ki a féltett letétet. Mint ennek a bankónak a két fele, úgy illeszkedik egymáshoz Karácsony Sándor tudományos és vallásos gondolatvilága. Annyiban sántít ez a hasonlat, de nagyon, hogy itt a bankó egyik fele, a tudományos munkásság, önmagában is érték – legföljebb nő a konvertibilitása a másik felével együtt.
Itt van például a nevelés kérdése. Ne hallgassuk el: az ő egész pedagógiája mögött ott van az a meggyőződése, hogy Isten adja a növekedést. Ezt tudományos műveiben sehol sem fogalmazza meg, nem mintha szégyellné, hanem mert nem oda való, nem tudományos tény. Ez a bankó másik fele. – Mellesleg: ha egy pedagógusnak ez a meggyőződése, akkor magát szükségképpen Isten eszközének tekinti, ez pedig nem csökkenti, hanem növeli a személyes felelősségét, maximális szellemi erőfeszítésre, szüntelen keresésre és kételyre kötelezi. Igaz, hogy korlátozza is ez a meggyőződése, mert így bizonyára nem próbálkozhat csalhatatlan pedagógiai receptek kidolgozásával. Ilyen recepteket azonban világnézetétől függetlenül egyetlen komoly pedagógus sem szerkeszt, ez tehát megint csak nem riaszthat el egyetlen kutatót sem az ő pedagógiájától.
10. (A transzcendencia nem tartalmi elemként zavaró) – Elképzelhetnénk azért, hogy munkásságának tudományos recepcióját a benne szereplő transzcendens elemek nehezítik meg. Hiszen abban a bizonyos negyven évben eleve bizalmatlan volt a tudományos világ minden tudós iránt, aki hitt Istenben, pláne ha a szellemtudományok terén működött az illető. Legjobb esetben a fideizmus karanténjában tudta elhelyezni és bizonyos mértékben megtűrni az ilyen gondolkozókat. – De ha Karácsony Sándorral ez lett volna a baj, akkor a rendszerváltás utána nyilván felfedezte volna tudományos életünk a méltatlanul mellőzött jeles tudóst, akit addig csak a transzcendenciára specializálódott irányzatok tarthattak a magukénak.
A tények viszont nem ezt mutatják.
Egyikfelől: annak idején, még az úgynevezett marxista–leninista tudomány égisze alatt, két kutató is foglalkozott igen alaposan az ő munkásságával (Lendvai L. Ferenc és Lányi Gusztáv), és bár tartották az illő distanciát, igyekeztek, és nem is sikertelenül igyekeztek felmutatni olyan értékeit, amelyeket mindenképpen érdemes megbecsülni.
Másikfelől: az a tudományterület, ahol úgynevezett fideizmusa miatt magukfajtájaként üdvözölhetnék őt, nem törődött és most sem törődik vele. – A református egyház kiadja a fiataloknak írt bibliamagyarázatait; akik sajátos református pedagógia útját keresik, azok is emlegetik (bár ők se mindig pozitívan); a teológia azonban semmi érdeklődést sem mutat iránta, pedig társaslélektana keretében kétségtelenül beleártotta magát a valláspszichológiába, vallástudományba. Hogy ezt nem illetéktelenül tette, azt hadd szemléltessem megint egy anekdotával. 1935-ben Magyarországon járt és előadást tartott Brunner Emil svájci professzor, a protestáns teológiának világszerte elismert tekintélye. Előadásához többen hozzászóltak, közöttük Karácsony Sándor is. Brunner utána odament hozzá, és azt mondta: Uram, úgy látom, egyedül ön érti itt, hogy miről is beszéltem; nagyon szeretnék közelebbről megismerkedni önnel, de már el kell utaznom, viszont Bécsben három napig elég sok szabad időm lesz; nem tudna oda elkísérni? Elkísérte, és három napon át folytatták az eszmecserét Bécsben, azután pedig évekig levelezés formájában. A svájci teológust tehát érdekelték az ő nézetei.
Úgy látszik, a fentebb felvetett hipotézisünk nem állja meg a helyét; tudományának az a bizonyos „fideista tartalma vagy nem létezik, vagy ha létezik is, sem amarról nem gátolja, sem emerről nem segíti a recepciót.
11. (A megmagyarázhatatlanság evidenciája) – Aligha marad hát egyéb lehetőségünk, mint hogy tudományos munkájának föntebb vázolt stílusában, elveiben keressük a viszolygás okát. Kivált a szüntelen újrafogalmazás elvében, abban, hogy eredményeit sosem tekinti véglegesnek.
A tudomány ugyanis mindmáig a végleges, cáfolhatatlan tételeket kedveli. A tudós szégyelli a nyitva hagyott kérdéseket; onnan merít, ahol bizonyosságokat kínálnak neki. Karácsony Sándor viszont, láttuk, saját megoldásait mindig ideiglenesnek tartotta. Az igaz az ő rendszerében csak limes, az áhítatos viszonyulások között szerepel; a tudományos viszonyulás par excellence „tudományos, társasértelmi foka az érvény. Érvényes az az állítás, amelyhez a tudomány jelenleg eljutott, amelyet egyelőre még nem cáfoltak meg, tehát gyakorlatunkban ahhoz kell igazodnunk. De ő mindig nyitva hagyta megállapításai módosításának, helyesbítésének a lehetőségét, és – amint egymást követő könyvei mutatják – élt is ezzel a lehetőséggel. Ezt azonban nemcsak magára nézve tartotta kötelezőnek. Az ő sarkított fogalmazása szerint: a modern tudós nem a dolgok megmagyarázására tör, hanem a megmagyarázhatatlanság evidenciájára. Ez nem az ignorabimus jámbor megnyugvását jelenti, hanem jelent szüntelen ösztönző kételyt: hátha mégis van jobb megoldási lehetőség, amit eddig nem próbáltam ki, keressük csak tovább, nem nyughatom, amíg nem találok újabb lehetőséget.
Vajon csakugyan ez az elv mozgatja a modern tudós tevékenységét, vagy csak Karácsony Sándor képzeli így? Gondolkozóba eshet efelől az ember, amikor például arról értesül, hogy Popper szerint – aki századunk közepe táján a tudományelmélet egyik legnevesebb kutatója volt – egy tétel tudományosságának kritériuma nem a bizonyíthatósága, hanem a cáfolhatósága. Persze ez is sarkított fogalmazás, amellett erősen vitatják is – de mindenképpen arra vall, hogy a lezárt tudományos eredmények divatja letűnőben van.
Még megérhetjük, hogy kiderül: nem Karácsony Sándor tudományos magatartása avult el, hanem a rajta való megbotránkozás. És egyszer a magyar tudomány is rászánja magát, hogy immáron az ő gondolatait, eddig negligált gondolatait próbálja újrafogalmazni úgy, ahogyan azt világunknak és terminológiánknak fél évszázad alatt végbement változásai igénylik, illetve lehetővé teszik.
Előadás a Karácsony Sándor-terem felavatása alkalmával tartott tudományos konferencián (1999. szept. 29.), a debreceni egyetemen.

A A kép az eredeti kadást ábrázolja, a mostani szép püspöklila !