Bővebb leírás
Tandori Dezső a kortárs magyar irodalom egyik legkülönösebb figurája: sokoldalúságával (itt az eltérő művészeti ágakban nyújtott teljesítményére éppúgy gondolok, mint az irodalmon belüli műfaji sokszínűségre), termékenységével (eddigi mérlege közel száz kötet, köztük huszonöt verseskönyv, számtalan prózai mű [krimi, science fiction, ifjúsági regény], rajz- és képversalbum, esszékötetek), és nem utolsó sorban egyértelmű és vitathatatlan hatásával messze kiemelkedik kortársai közül. Megkerülhetetlen tényező, aki - rá nagyon is jellemző módon - e megkerülhetetlenséget az elérhetetlenséggel, vagy a megközelíthetetlenséggel ellensúlyozza: közismert (már-már közhelyszerűen is hangzó) tény Tandori távolságtartó attitűdje, „zárkózottsága”, „kivonulása”. Hogyan lehet (vagy hogy pontosabban fogalmazzunk: lehet-e egyáltalán) ezt a zavarba ejtően terjedelmes, ám figyelmen kívül hagyhatatlan, és főleg látványosan (vagy legalábbis jól sejthetően) következetes, nyilvánvalóan a legkisebb részleteiig pontosan megtervezett és kivitelezett életművet minden szempontból érvényes módon, a legapróbb mozzanataira is kiterjedően vizsgálni? Lehetséges-e olyan összefoglaló jellegű elemző művet létrehozni, mely az életmű teljes egészét feldolgozza, vagy legalábbis tisztességes kísérletet tesz erre?
Bedecs László tanulmánykötete vállaltan nem kíván foglalkozni a teljes életművel, sőt az alcím tanúsága szerint annak csak egy szűk rétegéről, a lírai munkásságról szól. E hozzáállás egyfelől nyilvánvalóan legitimnek tűnhet, tekintve, hogy Tandori alapvetően és eredendően költő. Másfelől viszont épp munkásságának ismeretében gyanakvásra késztet, mivel ez a fajta szemléletmód talán épp a lényeget veszti szem elől: a teljes egész komplexitását, az egyes darabok (legyenek bár egymással nehezen összeegyeztethető, összehasonlítható vagy egymás mellett csak problémásan kezelhető műfajban vagy művészeti ágban alkotottak) állandó - és Tandori esetében - szükségszerű egymásra utaltságát, az életmű egészségét.
A Beszélni nehéz megközelítésmódja a recepciótörténeti vizsgálatokon alapul, melyet mintegy „előhangként” egy kortörténeti ismertetés vezet be, lévén hogy a Kádár-éra művészete aligha érthető meg a korszak politikai berendezkedésének, kultúrpolitikai struktúrájának ismerete nélkül, még akkor sem, ha egy olyan jellemzően „apolitikus” szerzőről van szó, mint Tandori Dezső.
Az egymást követő fejezetek meglehetősen tendenciózusan kezelik a költői pálya állomásait: míg a Töredék Hamletnek című 1968-as, a magyar líratörténetben korszakhatárt is jelentő első kötet tárgyalása önálló fejezetet kap (sőt, a máig legtöbbet hivatkozott és idézett második verseskötet, az 1973-as Egy talált tárgy megtisztítása voltaképpen kettőt, hiszen a legtöbb értelmezési vitát kiváltó sakkversek is e kötetben jelentek meg először), addig a további verseskötetekről mindössze három fejezet szól (s ezek közül egy ismét csak egyetlen kötetet tárgyal - a szintén igen jelentős Koppar Köldüst). További két fejezet pedig - szembehelyezkedve és ellentmondva a könyv alcímében ígérteknek - kilép a költői termés tárgyalásának keretei közül. E döntés messze nem indokolhatatlan, hiszen a Tandori-drámákat vizsgáló fejezet elsősorban a korábbi verseskötetek témáinak újraírásaira hívja fel a figyelmet, míg a líratörténeti esszéket tárgyaló rész is egyértelműen ide kívánkozónak hat. Viszont ez a hozzáállás éppen hogy megkívánná, hogy önálló fejezetekben elemezze a Tandori-próza termését, hiszen e (sokak által egyébként egyértelműen olvashatatlannak mondott) művekben is ugyanazokat a problémákat járja körül szerzőjük, mint egyéb műfajban, illetve műnemben alkotott darabjaiban. Ennek megfelelően inkább a hiányleltár növekszik nagyra Bedecs tanulmánykötetét olvasva: mi mindenről nem, vagy csak alig esik szó benne. (Persze itt vissza kell utaljak arra a korábban feltett kérdésre, hogy lehetséges-e egyáltalán ezt az életművet a maga teljességében vizsgálni.)
A kortársi recepció feldolgozása mellett Bedecs külön figyelmet szentel az újabb elemző írásoknak, s maga is hozzá kíván járulni néhány esetben a későbbi Tandori-olvasatok alakulástörténetéhez, amikor feltételezéseit, teóriáit megosztja olvasóival. Így például egy központi kérdésben is állást foglal, jelesül a szokatlan termékenységet, Tandori „grafomániáját” egy számomra nagyon szimpatikus, és saját elképzelésemhez különösképp közel álló elmélettel magyarázza: miután az Egy talált tárgy megtisztítása című kötet jószerével másról sem szól, mint Wittgenstein legismertebb (és legtöbbször idézett, illetve leginkább félreértett) maximájának gyakorlati problémájáról: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” - de nyilvánvaló, hogy a legfontosabb, a „végső” dolgokról nem lehet egyértelműen beszélni, holott épp ez a kritérium előzi meg az említett tételt Wittgensteinnél, így a gyakorlatban ennek azt kellene jelentenie, hogy e dolgokról csak hallgatni lehet, azaz hallgatni is kell. Innen nézve pedig a Töredék Hamletnek mintegy „megágyaz” ennek, amikor hangsúlyos helyeken jelenik meg a versekben a lezárulás és a lezárhatatlanság problematikája; ellenben a későbbi kötetekben megfigyelhető „kényszer”, a „mindent leírásé” mintha ellentmondana a fentebb említett hallgatási kényszernek. Az ellentmondás feloldása az lehet, hogy ha a lényeges dolgokról való beszéd lehetetlennek bizonyul, akkor megtehetjük (sőt, szinte kötelességünk is megtenni), hogy mindent leírunk, mindent elmondunk: mert mi is lehetne jobb stratégia az el nem mondhatósággal szemben, mint ha mindent elmondunk, amit csak lehet? (És ezt az elképzelést jócskán megerősíti a harmadik Tandori-kötet, A mennyezet és a padló nyitó- és záróverse, cím szerint: Nyitó ∞; Záró ∞, illetve negyedik kötetének [Még így sem] szonettáradata is.)
Másfelől viszont alapvető szemléleti problémának tekintem azt, hogy a vers (na jó, legyen: a szabad vers) eddigi egyetlen pontos definícióját figyelembe sem véve az =234567 című írógépversről, illetve ennek változatairól kijelenti, hogy „a változatokban csak egy dolog egyezik: a leütések és a szóhelyek száma, mintha egy verset csupán ez identifikálna, és nem például a szójelentések - hogy az intonációról, a rímekről vagy ezek hiányáról, illetve a központozásról már ne is beszéljünk” (48; kiemelés tőlem - kkl). A költészettörténet alakulását figyelve azonban arra a megállapításra kell jutnunk, hogy egy verset épp a Bedecs által mintegy mellékesnek tekintett elemek (és csak azok) határoznak meg egyértelműen versként, ahogyan ezt Jacques Roubaud alapvető tanulmányában definiálta is: „Egy szabadvers: egy nem üres tipográfiai egység, két- vagy többértelműség nélkül önazonosítható, nem-prózaként megjelölt, legalább egy sornyi.” (Sándor öregkora [esszé a francia verssor némely mostani állapotáról] , ford. Szigeti Csaba, http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/22_szam).
Vagyis természetesen a szabadvers sem teljesen „szabad”, ily módon nem is lehet „kötetlen”: bár szabályrendszere nincs (talán nem is lehet általános érvényű kritériumokat meghatározni), mégis olyan megkötésekkel rendelkezik, amelyek szintén valamiféle struktúrába szervezik. A szabadvers - mivel a verssorokat (mindenekelőtt a sorvégeket, illetve a félsorokat) nem az ismétlésen alapuló ritmikai mérték határozza meg - abban a viszonyban gondolható el és határozható meg, amely viszonyban azzal áll, ami nem vers. E viszonyt pedig az írott, nyomtatott szövegekben azonosíthatjuk: a szabadvers „írott létmóddal rendelkezik, (…)mindenekelőtt tipografikus létmóddal.” Vagyis a szabadverset nem-prózaként foghatjuk fel, olyan szövegként, amely önálló és állandó sortagolással rendelkezik és a sorvégi „fehér részek” a verssor részét alkotják, szemben a prózával, ahol a sortagolás merőben esetleges, csak az aktuális nyomdai-tipográfiai döntések eredményeként jön létre, így pedig az a „csend”, amely két verssort elválaszt egymástól, teljességgel hiányzik belőle. Amennyiben viszont mindezt nem látjuk be - ahogyan Bedecs tette ezidáig -, nem nagyon számíthatunk kielégítő és pontos elemzésre, legyen szó bármely versről vagy verseskötetről. A Beszélni nehéz legnagyobb „dobása” az az elképzelés, melyet a Tandori-esszékről szóló fejezetben mutat be (melynek különösen beszédes az alcíme: Tandori líratörténeti esszéi mint önkommentárok). Bedecs itt annak a (minden szempontból védhetőnek látszó, valamint az életmű következetességét ismerve maximálisan elfogadható és respektálható) véleményének ad hangot - kiváltképp a Szép Ernő-lírát tárgyazó esszék kapcsán -, hogy ezeket „elsősorban a Tandori-költészet miatt érdemes kézbe venni” (186). Hiszen - mint tudjuk - Tandori rendre elégedetlen a művészetéről szóló kritikai diskurzussal (és - habár önmagát természetesen nem említi - Bedecs is ide tartozik, részesült már „dorgálásban” a költő részéről kritikája miatt), ezért megpróbál egyszerre saját életművének értő értelmezőjévé is válni. Ennek megfelelően a magyar és az egyetemes irodalomról szóló Tandori-esszék is elsősorban azon momentumokra próbálják ráirányítani a korábban nem túl élénk figyelmet, melyek egyszersmind saját poétikai törekvéseit is igazolják. „A jelentős alkotók a legjelentősebb kánonépítők” - idézi Bedecs mottóként Szegedy-Maszák Mihályt e fejezet élén, majd rámutat arra, hogy a Szép Ernő-korpusz jelentőségét is Tandori esszéírói munkássága értékel(tet)te föl az utóbbi években, miközben meglátása szerint „[Tandori] maga sem gondolja komolyan, hogy Szép Ernő a »legnagyobb«, és végképp nem akar erről másokat meggyőzni. Könnyen lehet viszont (…), hogy Szép Ernő csak afféle allegorikus név a Tandori-szövegekben, és a róla szóló kitételek voltaképp az (…) önreflexiók körébe sorolhatóak. (…) Tandori megírja Szép apológiáját, amit azonban a sajátjaként kell olvasnunk. [A „kell” imperatívuszát azért itt túlzásnak érzem - kkl] Számos olyan mondat található ugyanis e szövegekben, melyek a nevek és verscímek felcserélésével a Tandori-életműről is elmondhatók lennének - és talán ez e szövegek lényege” (189). Azt hiszem, ez az a tétel, mely miatt Bedecs talán a legtöbb támadást kell majd elviselje, hiszen egyértelműen ez a legradikálisabb kijelentése - melyet azonban bizonyos határok között magam is védenék, még akkor is, amikor tovább megy, s kijelenti: „Talán Tandori maga sem hisz tehát Szép zsenijében, és csak felhasználja őt, hogy saját magáról beszélhessen. Azaz könnyen lehet, hogy a Szép Ernő-rajongás nem több egy jól formált és izgalmasan alakuló retorikai fogásnál” (190).
Végül pedig nem lehet nem szólni egyes kisebb tárgyi tévedésekről (és itt nem is elsősorban arra gondolok, hogy a Nyitó ∞ nem a Még így sem első verse, mint azt a századik oldalon olvashatjuk, hanem az azt megelőző kötetéé, A mennyezet és a padlóé), hanem például arra, hogy konkrétan nem egészen igaz, hogy „Tandori valóban nem vesz részt az úgynevezett irodalmi életben, évtizedek óta nem dedikál, nem tart felolvasóesteket (…), nem vesz részt beszélgetéseken, de még a neki ítélt díjakat sem veszi át személyesen” (120), hiszen néhány (tényleg nem sok) kivétel akad azért: igenis dedikált párszor (annál nagyobb „forgalommal”), jó néhány kiállítását maga nyitotta meg, a Kossuth-díjat is személyesen vette át (méghozzá öltönyben és sapka nélkül), sőt, 1996-ban előbb vendég, majd vendég-műsorvezető volt Friderikusz Sándor showműsorában. Hasonlóképp egyszerű tévedés, amikor azt állítja, hogy a „Tandori” név anagrammái lennének a D’Orre vagy a D’Allay, hiszen e nevek a többi „álnévtől” (Nat Roid, Tradoni) eltérően valójában nem anagrammák, hanem jó esetben is csak „variánsok”.
A legszembetűnőbbek mégis a korrektúra, illetve az alapos szerkesztői munka hiányáról árulkodó részletek: hiába tudja a figyelmes olvasó helyreigazítani, mégis nagyon fárasztóak azok a hibák, melyek a szöveg stilisztikai javításakor keletkeztek; így például látható, hogy a „nehezen megoldható” helyére alkalmasabbnak ítélt „megoldhatatlan” hogyan válik értelmezést nehezítő, olvasást lassító elemmé, ha ott felejtődik előtte a határozószó: „nehezen megoldhatatlan” - és ez csak egy példa, jó párat találhatunk még.
Természetesen nem ezek alapján kell megítélnünk ezt a munkát. Szándékában tisztességes, választott témájának nagyjából megfelelő, azt majdnem kielégítő dolgozattal lettünk gazdagabbak. Alapossága néha kérdésessé válik ugyan, de amennyiben leszűkítjük az általa a bevezetésben célként megjelölteket arra a néhány tételre, melyeket valóban tárgyal, egy becsületes, korrekt, ám mindenképp kiegészítésre szoruló összefoglalást kapunk, melyet vagy maga a szerző fog továbbírni, vagy egy még nála is bátrabb elemző, aki nem átall majd a teljes életművel foglalkozni - már ha valóban lesz bátorsága és szakértelme mindehhez. Mindenesetre e könyvnek örülnünk kell. Bizony, így van ez: beszélni nehéz. Tandori Dezső költészetéről (vagy még inkább teljes életművéről) különösen az.
