Polübiosz (más nyelveken Polybios, Polybius, görögül Πολύβιος; Megalopolisz, i. e. 200 körül – ?, i. e. 120 körül) görög történetíró.

A Róma és Makedónia konfliktusában függetlenségét megőrizni igyekvő akháj szövetség politikailag befolyásos sztratégoszának fia volt, Kr. e. 169 – Kr. e. 168-ban az akháj lovasság parancsnoka. A rómaiaknak a makedónok felett aratott püdnai győzelme (Kr. e. 168) után politikai ellenfelei Róma-ellenes magatartással vádolták, és az akháj vezetőréteg több más tagjával együtt Itáliába deportálták. Polübiosz Rómában maradhatott, ahol hamarosan baráti viszonyba került a görög kultúra iránt érdeklődő, nála húsz évvel fiatalabb Scipio Aemilianusszal. Az ő hatására lett Polübiosz a római kultúra és hatalom csodálója. Kivételes helyzete lehetőséget adott fogolytársai megsegítésére. Kr. e. 150-ben visszatérhetett hazájába, ahonnan hosszabb-rövidebb utazásokat tett: így Scipio társaságában átélte Karthágó (Kr. e. 146) és Numantia (Kr. e. 132) pusztulását. Korinthosz pusztulása után (Kr. e. 146) síkraszállt a legyőzöttek megkímélése érdekében, hálából több peloponnészoszi város szobrot állított neki. Kivette részét Akhaia újjászervezéséből is.

Főműve, a „Hisztoriai” (Korunk története) 40 könyvből áll, ebből az első öt teljes egészében ránk maradt, a többiből csak különböző eredetű és terjedelmű kivonat maradt fenn. Az eseményeket az I. pun háborútól Karthágó és Korinthosz feldúlásáig tárgyalja (Kr. e. 264 – Kr. e. 146), de különös részletességgel adja elő a II. pun háború és a püdnai csata közti időszakot (Kr. e. 220 – Kr. e. 168: 3-29. könyv) – ezalatt emelkedett Róma világhatalommá. A 12. könyvet elődeivel folytatott vitának, a 34.-et földrajzi problémáknak szentelte. A 40. könyv általános index volt.

Polübiosz a görög nyelvjárásokat felváltó egységes köznyelven, a „koiné”-ban írt, stílusa erősen emlékeztet a papiruszokról ismert hellenisztikus nyelvre. Polübiosz az egyetlen hellenisztikus történetíró, akinek művéből jelentősebb részek maradtak fenn. Thuküdidész színvonalát, mélységét nem éri el, de az ókorban a történetírás egyik klasszikusának számított. Brutus néhány nappal a számára végzetes philippi csata (Kr. e. 42) előtt a terjedelmes mű rövidített latin változatán dolgozott. Művét Poszeidóniosz és Livius használta fel és folytatta, hatása egészen a középkor végéig nyomon követhető.

"Amennyiben az elittünk alkotó történetírók egy szót sem szenteltek volna a történettudomány méltatásának, akkor talán szükséges lenne, hogy mindenkit a történeti művek buzgó tanulmányozására ösztönözzünk... De mivel nemcsak néhány történetíró, hanem valamennyi, szinte kivétel nélkül, s nem is csak úgy futólagosan, művének kezdetén és végén azt szokta fejtegetni, hogy a történelem tanulmányozása a közéleti tevékenységnek a legjobb iskolája és gyakorlása, s azzal, hogy elénk tárja a másokat ért sorscsapásokat, szinte egyetlen tanítómesterként készít fel arra, hogy saját sorsunk szeszélyes fordulatait emberi voltunkhoz illi méltósággal tudjuk elviselni.."írja ő.