Jó lesz egy kicsit visszaemlékezni. Gloviczki Zoltán dolgozata, az Ovidius ars poeticája nem szolgál életrajzzal, mint a könyv címe mondja, poétikai, esztétikai kérdésekkel foglalkozik. Ezek azonban akkor elevenedhetnek meg számunkra – ha nem is a kandalló, de a gázkályha mellett álmodozó, mûvelt olvasók számára –, ha felidézzük Publius Ovidius Naso alakját. Bizonyára feledtük… Ars amatoria és Tomi… A Metamorphoses és a költõ nagy átváltozása, megkeseredése a számûzetésben…

Tizennyolc évesen már híres volt. „Ámor van velem és a fejemben némi borocska / S megkent fürtjeimen félrecsúszott koszorú” – mutatkozik be a fiatal költõ. Cupido számtalan alakban tûnik fel költeménysorozataiban, Jupitert is lekörözve! A pajzánság, a játékosság, az erotikus humor (amit mára kiszorított kultúránkból a szexizmus) egészen a számûzetésig bájt ad és közönségsikert biztosít költészetének.

Hogy voltaképpen miért számûzték, nem világos. Magára haragított egy egész kultúrát, elsõsorban a császárt. Augustus korában, az aranykorban, „mértékadó” versekkel is szert lehetett tenni akkora hírnévre, mint katonai vagy szónoki virtussal. A császár fölfigyelt a költészetben rejlõ lehetõségekre, és a költõk is fölfigyeltek azokra a lehetõségekre, amelyeket a császár kínált nekik. Hajlottak felé. Augustust isteni glória övezte. Monumentális kultúrát akart teremteni — kultiválni a múltból azt, ami Rómának (és neki magának) erõt, hatalmat ad. Maecenas révén pártfogolta a kegyeire érdemesült, a római virtust a maguk hatásos módján szolgáló költõket és literátorokat.

Ovidius azonban nem tartozott a hírneves Maecenas körébe. Nem érdekelte a politika, nem izgatta a reprezentatív mûvészet. Az átpolitizált Apolló dicsérete helyett Ámorral játszadozott, és gúnyt ûzött a katonai erkölcsbõl meg a vallásos hazafiasságból. „Híremet… én nem a porfelhõs harctereken keresem, / A hálátlan Fórumon el nem adom szavamat”, írta; ugyanis úgy tartotta, hogy a vers „több a királyoknál és minden diadalmenetnél”. Ilyet az aranykori Rómában nem illett mondani…

Mûveltségével és sziporkázó tehetségével lekörözte a kollégákat, köztiszteletben álló polgár volt, hírességekhez járt lakomákra (hozzájuk intézte késõbb a számûzetésbõl protekcióért esedezõ leveleit), de nem és nem hajlott meg kellõképp… Élete összeforrt a Városéval, miközben függetlennek tudta magát. Kialakított egy urbánus életformát, mely megfelelt alkatának. Azt szerette, ami pallérozott, ami finom és fûszeres, és az élvezetet kulturáltan ûzte. A mûveltség csillogtatása és a csillogásban való gyönyörködés, az irodalmi ízlés és a mûvészi szépérzék alkotásban és befogadásban való csiszolása, a lóverseny, a cirkusz, a színház és az udvarlás, az irodalmárokkal, államférfiakkal való együttlétek és az udvarlások, a felolvasások és mások meghallgatása épp úgy színezték életét, mint az otthonias örömök. Tankölteményt írt a nõi arc kozmetikázásáról, sok száz sorban oktatta tréfásan az udvarlás, a flört, a csábítás, a pajzán viszonyok mûvészetét, a halálos szerelmekrõl pedig fiktív levélciklust költött. Augustust és Rómát is méltatta, de nem eléggé… Igazi római homo humanus volt – ötletes, simulékony, könnyed. Csakhogy pucér Cupidója és dévajságai abban az idõben tettek szert Rómában népszerûségre, amikor Augustus vallás- és erkölcsformáló törvényeket hozott, ünnepeket, katonai és vallási-nemzeti kultuszokat vezetett be.

Ovidius nem volt „ellenzéki”, az Átváltozásokkal, melyet a világ keletkezésével kezdett és a Caesar mennybe menesztésével zárt le, be akart volna ugyan kapcsolódni a main-streambe, de a tehetsége nem engedte. A Metamorphoses csak terjedelmét tekintve monumentális — mitológiája játékosra, fantasztikusra és egyúttal profánul humanisztikusra sikeredett, pompás novellisztikus gyöngysorrá kerekedett, anélkül hogy a szerzõ felettes, fennkölt értelmet lelt volna a metamorfózisok mögött.

„Volt az antik is új, /mikor õk, a boldogok éltek! / Boldogan élj, s így a régi kor is veled él! / Élményt a szerelemhez hol veszel? Én adom azt is. / Mesteri stílust is csak szerelembe tanulsz” – Goethe adja ezeket a sorokat Ámor, „a nagy kópé” szájába XIII. Római elégiájában. Ha elõvesszük Ovidiust, ne feledjük, hogy akkor „új volt az antik”, és Naso ötvenéves koráig, úgy tûnik, boldog ember volt.

Gloviczki Zoltán szakavatott dolgozata arról szól, hogy Ovidiusnál poétikailag és esztétikailag hogyan s miben nyilvánult meg ez az újság, költõként miben volt más, mint az Augustust kiszolgáló mûvészek, és hogyan kapcsolódott római elõdeihez. Tette ezt nem ritkán parodisz-tikusan. Iróniája, sokszínû humora, csipkelõdõ kedve, szabadszájúsága és élcelõdésre való hajlama, virgonc szelleme tette õt költõként (s nyilván emberként is) „nem tolerálhatóan” újjá és mássá, majd kegyvesztetté, s a számûzetésben boldogtalanná.

Nyílt polémiát folytatott az aranykori auktorokkal, és burkoltat az augustusi propagandával; szellemében szakított az augustusi kulturális normákkal. „Nem tudta komolyan venni sem Róma hivatását, sem a római vallást, de még a római múltat sem”, írta róla Bollók János, Gloviczki Zoltán pedig ennek a szakításnak vagy elfordulásnak a poétikai vetületét elemzi filológusi alapossággal. Azok a párhuzamok, amelyeket a posztmodern esztétikával húz meg, csöppet sem alaptalanok.

Ovidius azonban nem volt „manierista”, pontosabban nem maníros, hanem keresõ ember és költõ volt, akit olvasni ma is élmény. Opusa, a keserû kései episztolákat is beleértve, nem holt mûveltséganyag. Mint írta, „carmina morte carent”, nem hal meg a vers sohasem.