Francesco Petrarca, akinek három évvel ezelőtt ünnepeltük a hétszázadik születésnapját, rengeteg latin nyelvű munkája mellett két olyan művet hagyott az utókorra, mely az akkoriban vulgárisnak nevezett olasz nyelven íródott: a 366 költeményt, túlnyomórészt szonettet tartalmazó Daloskönyvet (Canzoniere) és a Diadalmeneteket (Triumphi). Míg a Daloskönyv évszázadokon keresztül meghatározó szerepet játszott az egész európai költészet alakulásában, a Diadalmenetek meglehetősen árnyékban maradt. Nálunk sem foglalkoztak vele. Túl középkori, nehézkes műnek minősítették.
Pedig a Diadalmenetek távolról sem érdektelen alkotás, csak megfelelő képzettségű olvasóközönséget igényel. A mélységesen lírai Daloskönyvvel szemben itt egy zárt epikus műről (allegorikus erkölcsi költeményről) van szó, mely az antik diadalmenetekre emlékeztető formában mutatja be a Szerelem, a Szüzesség, a Halál, a Hírnév, az Idő és az Örökkévalóság hatalmát. Az egyes énekekben felvonul mindaz, amit a XIV. század műveltsége a Bibliából, a mitológiából és az ókori történelemből ismert, átszőve a költő halhatatlan szerelmére, Laurára vonatkozó valóságos életrajzi mozzanatokkal és képzeletbeli túlvilági történésekkel.
A tizenkét énekből álló, mintegy kétezer soros mű igényes versformája a tercina, mely füzérként tartja össze az egyes részeket, és félreérthetetlenül utal Dantéra, akinek Petrarca apja nemzedéktársa volt – és sorstársa is a Firenzéből történt száműzetésben.
A mű először jelenik meg magyarul Hárs Ernő fordításában, Szörényi László előszavával, kétnyelvű kiadásban.
