„És 60 évvel később ezt álmodom: Másodszor, harmadszor, de van, hogy hetedszer deportálnak. A kúthoz támasztom a gramofontokot, és téblábolok az appellplatzon. Nincsenek brigádok, nincs nacsalnyik. Nincs munkám. Az egész világ elfeledkezett rólam, a lágerparancsnokság is. A lágerveterán-tapasztalataimra hivatkozom. Mégiscsak van egy szívlapátom, a nappali és éjszakai műszak, ha én csináltam, egy műalkotás volt, ezt magyarázom. Nem akárhonnan szalajtottak, tudok én ám, nem is akármit. Értek a pincéhez meg a salakhoz. Nézzék, az első deportálásomból ide, a lábszáramba nőtt egy bogár nagyságú, kékesfekete salakdarab. Úgy mutatom a helyet a lábszáramon, mint egy hősi érdemérmet. Nem tudom, hol aludjak, itt minden olyan új. Hol vannak a barakkok, kérdem. Hol van Bea Zakel, hol Tur Prikulitsch. A bicegő Fenya mindegyik álmomban más és más horgolt kabátkát visel, felette mindig ugyanazt a vállszalagot fehér kenyeresruhából. Azt mondja, nincs lágerparancsnokság. Úgy érzem, nem törődik velem senki. Senkinek nem kellek itt, de nem is mehetek innét semmiképpen.”
|