„Szándékom szerint a magyar irodalomtudomány eredményeit összehasonlító szempontokkal egyeztettem, annak a figyelmeztetésnek a szellemében, amelyet Kosztolányi egyik jelentős osztrák kortársa így fogalmazott meg, 1921-ben: »Azok, akiknek számára a nemzet egyszerűen nem is létezik, túlságosan megkönnyítik a maguk dolgát. [...] De akik nem ismerik a nemzetekfelettiség eszményét, ők is túlságosan egyszerű megoldást választanak« (Musil). Bő száz évvel ezelőtt előfordult, hogy egy kiváló magyar író munkásságát ilyen címmel méltatták: »A magyar Balsac« [sic!] (Endrődi), és a közelmúltban rendeztek olyan kiállítást, amelynek »A magyar Vadak« elnevezést adták. Nem hiszem, hogy segíti a magyar irodalom vagy művészet alkotásainak megértését, ha egyszerűen másik kultúrából vett címkével látjuk el őket, de az sem üdvös, ha nem veszünk tudomást nemzetközi összefüggésekről. Különösen indokolt ezekre figyelni olyan alkotó esetében, aki szeretett utazni, több nyelven olvasott és sokat fordított idegen nyelvből.

Kosztolányi nyelvi közösségként képzelte el a magyarságot. Mint minden szemléletet, ezt is el lehet utasítani. Azt remélem, könyvem végére az olvasó meggyőződhet arról, hogy ez a nemzetfelfogás lényegesen magasabb mércét állít föl, mint némely más elképzelések, bármennyire hangosan hirdessék is őket. »Műve addig él, amíg a magyar nyelv« – írta Márai az Újságban, a költő halála után. Meggyőződésem, hogy a Lenni vagy nem lenni című eszmefuttatás szerzője is így gondolta.

Esterházy Péter mintegy bő két évtizeddel ezelőtt azt írta, Kosztolányi »nem mester, mert mester nincs, nem példa, mert Babits Mihály a példa, nem a legnagyobb, mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb, de ő áll a legközelebb hozzánk«. Egy jelentős alkotó egészen más távlatból ítél, mint az irodalmár. Semmi jogom nincs mások nevében nyilatkozni. Egyetlen más magyar író rovására nem kívánom fölnagyítani Kosztolányi Dezsőt. Csakis annyit állíthatok, alkatilag közel áll hozzám, ezért róla igyekeztem könyvet írni”