II. Ince volt a katolikus egyház történetének 176. pápája. A történetírók egyöntetűen őt tekintették a középkor legnagyobb pápájának, akinek pontifikátusa a kétezer éves egyház aranykora volt. Az ő uralma alatt állt a katolikus egyház hatalmának tetőpontján.[1] Incének sikerült elérnie, hogy Európa minden fejedelme és uralkodója elismerje a pápa elsőségét, és az egyetemes egyházon belül is sikerült ezt biztosítania. A fiatalon fellépő egyházfő tizennyolc éves uralkodása átrajzolta a Pápai Állam határait de a kontinens politikai térképét is. Korának minden fontosabb hatalmi vitájába belevetette magát,[1] és kiváló diplomáciai érzékével ritkán maradt alul. Ezért több krónika is megemlíti, hogy Incét elsősorban nem szent élete tette naggyá, hanem politikai pályája.
Első jelentős műve, a "De contemptu mundi, sive de miseria conditionis humanae libri III", azaz a "Három könyv a világ megvetéséről, avagy
az emberi lét nyomorúságáról" akkor született, amikor III. Celesztin uralkodása alatt visszavonult
Anagniba. Ez
az aszketikus értekezés Ince emberismeretéről és mély hitéről ad tanúbizonyságot. A "De sacro altaris mysterio libri VI" éretekezés a korabeli miserendről ad értékes információkat. A liturgikus rend minden mozzanatát és eredetét rögzítő értekezés
az egyetlen részletes híradás a középkori miséről. A "De quadripartita specie nuptiarum" kezdetű szövegmagyarázat a
Szentírás négyes házassági kötelékéről szól, amely:
- férfi és nő között
- Jézus Krisztus és az egyház között
- Isten és a tiszta lélek között
- valamint az Ige és az emberi természet között köttetett.
Fennmaradt hetvenkilenc prédikációja közül a Desiderio desideravi kezdetű a leghíresebb és ezt idézték később a legtöbbször. Ezzel a prédikációval nyitotta meg a lateráni zsinatot.
