Kincsesbánya — vagy rozsdatemetõ?
(Üzenet a túlélõknek)
1. Elõhang
„A magyar nyelvatlasz viszonya egyéb tudományágakhoz” címen, már/még a szerkesztés fázisában, elõrejelzést adtunk a készülõ nagy munkálat várható hozamáról (lásd: Deme László–Imre Samu: Magyar Tudomány 1962: 541–52). Kézenfekvõnek véve, hogy „A magyar nyelvjárások atlasza természetesen elsõsorban a nyelvtudomány számára felbecsülhetetlen értékû forrás”, jeleztük, hogy azért „nemcsak a magyar nyelvtudomány várhat tõle nagyon sokat”, sõt „eredményei… nemcsak a nyelvtudományban hasznosíthatók”, hiszen például a néprajzzal foglalkozóknak is „valóságos kincsesbányája lesz” (i. h. 541–2). A továbbiakban példákat adtunk arra: hogyan és mire hasznosíthatják atlaszunk anyagát a gazdaság- (és egyben társadalom-) történet, a gazdaságföldrajz, a földrajz, a növénytan, az állattan, a településtörténet s végül a lélektan mûvelõi (i. h. 542–52).
Jó három és fél évtized után, az Édes anyanyelvünk rádiósorozatnak 1998. szeptember 6-i ötperces adásában, visszapillantottam az itt utolsónak említett (korábban is általam feldolgozott) területre. Ide iktatom ezt most, eredeti szövegével és terjedelmében.
2. Ami elhangzott
Kedves Hallgatóim!
Napjainkban mindenkit a jövõ foglalkoztat. Én most mégis a múltra irányítom a figyelmüket.
Kerek ötven éve, 1948-ban indult meg az a több évtizedes munkálat, amely a magyar nyelvjárások akkori állapotát igyekezett felmérni és rögzíteni. Húsz évre rá, 1968-ban jelent meg A magyar nyelvjárások atlaszának elsõ kötete, 1977-ben az utolsó, a hatodik. Egy-egy térképlapján egy-egy szavunk alapformájának vagy toldalékos alakjának változatait találjuk úgy, ahogy abban a négyszáz faluban ejtették, amelyikben — határainkon innen és túl — az Akadémiai Nyelvtudományi Intézetének munkatársai gyûjtõútjaikon hallották és felírták.
Ami akkor eleven valóság volt, ma már emlékként is alig él. Bárhol kérdeznénk ma annak a kerek, sárga tányérvirágú növénynek a nevét, amelynek magvából az étolajat sajtolják, szinte mindenütt ezt hallanánk: napraforgó. Ezen a néven mosolyog a boltokban a mûanyag palackokról; az újabb és újabb nemzedékek már csak így ismerik meg. Legföljebb az öregek emlékeznek rá, hogy annak ez a neve csak a Sajó–Tisza vonalától keletre volt népi; másutt szotyola meg tutyaella, kisebb foltokban buga; a magjára meg ez: uszu, puszu, muszu.
De nézzük a kukorica térképeit! Maga a növény, tudjuk, koraújkori jövevény. Legelterjedtebb neve, a kukorica, német eredetû; északkeleten a kölesrõl átvitt, ukrán vagy román eredetû málé járja; a Tiszántúl északibb részén a tengeri búzá-ból rövidült tengeri; Erdély jó részén: törökbúza. A tanulság gazdaságföldrajzi: a növényt az akkori decentralizált gazdasági formában minden országrész más-más forrásból ismerte meg.
Vegyük most azt a lapot, amelyiken a kukoricacsõ végén kilógó szálak elnevezései találhatók. Ilyen neveket látunk: haja, bajusza, selyme, cérnája, bojtja, üstöke, szösze. Hasonlítás mind, de mindegyik máshoz. A selyme a zöld, a szösze a megbarnult állapot szerint; a cérnája a szálaira, a haja, bajusza az egészre utal, emberrõl mintázva; a bojtja meg az üstöke talán a tehén farka végén, illetõleg a ló fején, feje tetején található csomóhoz hasonlítva.
A hasonlítás az uralkodó mozzanat a növény tetejének elnevezéseiben is. Mind arra utal, hogy fent van, vagy hogy eléggé bozontos. Néhány példa: címere, kalásza, virágja, bokrétája, keresztje; üstöke, bojtja, farka.
Többféle elnevezés-lélektani indítékot találunk a csövet borító levelek neveit vizsgálva. Hívják így: levél, lapu, sás. Ez egyszerû azonosítás. Hasonlításfélék ezek: gúnya, csuha; merthogy ez a csõ ruhája; meg ezek: tok, tasak, mert benne van a csõ. Egyes nevek arra utalnak, hogy ezt le kell húzni. Ilyenek: fosztás, foszték, fosztalék; hántás, hántalék; kobzás, kobzék; fejtés. Hogy ezt újabban felhasználják kosárnak, egyébnek, arra a fonás elnevezés utal. Ahol szemétnek tekintették, eldobták, ott léha, csuma lett a neve. A hasonlításon túl itt tehát növényélettani szerepe az elnevezési alap, hogy fedi a csövet; — vagy a gazdasági szerepe: hogy lehántják róla, aztán vagy hasznosítják, vagy eldobják.
Lám: történelmünknek, gazdálkodásunknak, eleink gondolkodásmódjának mennyi emléke, csak ezen a néhány lapon! S mennyi az ezerkétszáz térképen, amelyek mindezt õrzik. Csak legyen kinek; csak legyenek, akik megszólaltatják õket!
3. Egy visszhang
Közvetlenül karácsony elõtt, kedves személyes levél kíséretében, figyelemre méltó küldeményt kaptam Dr. Pulay Gyulától, a Szociális és Családügyi Minisztérium igazgatási államtitkárától. (Tudom: hivatalosan „közigazgatási”; de az általam magánhasználatra rendszeresített „becenév” találóbb, kevésbé félreérthetõ.) „Munkát, méltóságot” címen közzétett válogatott írásainak és beszédeinek sorában (Struktúra–Munkaügyi Kiadó, Budapest, 1998) az azévi „karácsonyi levél” felkapta és továbbfonta a „nomen est omen” általam megpendített gondolatát.
Csak néhány részletet ebbõl az írásból! „A ránkbízottakra gondoltam, a munka nélkül maradtakra, akik nemrég még gúnyaként védték a termést, tasakként, tokként hasznosnak érezhették magukat; de jött a fosztás, lehántották õket, és most milyen gyakran megkapják a léha nevet. (A kiemelések itt tõlem. — D. L.) — Micsoda hatalom a szó! Egy elnevezés minõsít, stigmatizál, elõítéleteket szül, felment a gondolkodás és a gondoskodás kötelezettsége alól. Amire azt mondom: léha, az kidobható, elvethetõ. Keserû tapasztalata ez a munkanélkülieknek… A szónak azonban teremtõ ereje is van, hiszen más tájakon a léhát fonásnak nevezték. Ott azt látták meg a kukoricacsövet borító levelekben, amivé azok válhatnak: a fonott kosárkát, edénykét, lábtörlõt, matracot, a mindennapokat megszépítõ fonatot; az eldobható léha helyett a továbbhasznosítható fonást. (E néhány kiemelés a kiadványban nincs meg, de a kísérõlevélhez mellékelt „kiprintelt” változatban félkövérrel. — D. L.) — Én ebben látom mesterségünk, hivatásunk kulcsát: a »fosztásban« is felismerni, a »léhában« is észrevenni a »fonást«. Errõl szólnak programjaink is.” (i. m. 24–5.)
4. Utóhang
Meglepett; megvallom: meg is hatott ez a váratlan visszhang. Lám: az anyagunkat hasznosítani képes gárda kiterjed(het) a szociális területen munkálkodókra is. — És számvetésre késztetett: vajon mi magunk (s egyre távolabbi vizeken evezgetõ „utódaink” — már ha el nem utasítják ezt a megjelölést) megteszünk-megtesznek-e mindent, hogy A magyar nyelvjárások atlasza valóban kincsesbánya legyen, ne pedig rozsdatemetõ! Van-e utánpótlás — vagy legalább az utánpótlásnak olyan része, akárha töredéke —, amely még az embert keresi a nyelvben, a használót a használat mögött?!
Mi kifelé megyünk. Lám: az „öregek” legifjabbja, most köszöntött kollégánk-barátunk, Sebestyén Árpád is, hetven éves. S utánunk? Az atlasz lapjai (meg a munkatérképként kiadatlanul rekedt továbbiak) még õrzik a még egyszer soha újból össze nem gyûjthetõ adatokat. Aggódva írom le újból: csak legyenek, akik megszólaltatják õket! Akik túlélik ezt a korszakot, amely „a” nyelvnek arctalan, múlttalan és funkciómentes kategóriájába próbálja belenyomorítani az anyanyelvet, ignorálva, negligálva, sõt negálva múltõrzõ és szemlélethordozó mikrotársadalmi egyediségét! Mert nélkülük hiába õrzik az atlaszlapok az emlékeket, már inkább csak rejtik õket.
Deme László
Létrehozó: |