1999 nyarán jutottam el Lengyelország legjelentősebb búcsújáróhelyére, Częstochowába. Ott találkoztam először a szent színház kifejezéssel, amit akkor nagyon különösnek találtam: hogyan függ össze egymással a két, számomra egymástól távol álló fogalom? Csak akkor sejtettem meg valamit ebből, amikor megérkeztünk a kegyhelyre.
Hazatérésem után kezdtem el könyvtárakban szakirodalmat keresni ehhez témához, majd a következő években saját gyűjtőútjaim során értettem meg a rituális dráma mély értelmét.
A könyv megírása során arra vállalkoztam, hogy feltárjam, milyen lehetőséget kínál a búcsújárás a résztvevők számára a közösségi létben való feloldódásra. Azt föltételeztem, hogy a Szenttel való találkozás által lelki újjászületésre, a mindennapok gondjai fölé emelkedésre kerülhet sor. Ez különösen fontos napjainkban, amikor a szekularizált társadalomban élő egyének problémáikkal gyakran magukra maradnak, s a lét kérdéseire hiába keresik, vagy csak nehezen találják a választ.
Mindezt három kegyhely vonatkozásában mutatom be: Máriaradna a Bánság soknemzetiségű búcsújáróhelye, ahová a trianoni határok meghúzásáig Zenta, Szeged és Kecskemét körzetéből is érkeztek hívek. A regionális jelentőségű csíksomlyói pünkösdi búcsú 1990 óta vált nemzeti kegyhellyé; jelen kötetben a Gyimesből induló helyi lakosok és a hozzájuk csatlakozó magyarországiak sokféle motivációját mutatom be. A Tolna megyei Grábócon már nem élnek szerbek, de ortodox kolostorának Péter-Pál napi búcsújára Magyarországról, Horvátországból és Szerbiából gyűlnek össze a hívek.
