A kötet előszavából megtudhatjuk, hogy egy kisebbségi nyelv fennmaradásához alapvetően négy feltétel szükséges: beszélők, akik fenntartják a nyelvet; helyzetek, ahol a nyelvet használni lehet; jogok, melyek biztosítják a nyelv használatát; és végül szándék a nyelv használatára és továbbörökítésére. Ezeket a szempontokat figyelembe véve járja körül a könyv a magyar nyelv helyzetét Kárpátalján. Az első fejezet azt mutatja be, hogy bár egyre kevesebben beszélnek magyarul Kárpátalján, a közösség még képes a reprodukcióra, demográfiai helyzete egyelőre lehetővé teszi azoknak az intézményeknek (óvodák, iskolák, egyházak, színház, újságok, könyvkiadás stb.) a fenntartását, melyek segítik a magyar nyelv hosszú távú megmaradását a régióban.
A következő fejezet arra világít rá, hogy a kárpátaljai magyar nemzetrész kisebbségi helyzetéből adódóan a magyar nyelv nem minden helyzetben használható: vannak olyan szituációk, melyek az államnyelv használatát követelik meg. Az is kiderül ebből a részből, hogy többé-kevésbé jól körülírható szabályszerűségei vannak annak, hogy hol lehet és hol nem lehet magyarul beszélni. A családi kommunikáció, az egyházi élet, a szépirodalmi olvasmányok nyelve például szinte kizárólagosan a magyar, a szomszédokkal, barátokkal, munkatársakkal és boltban hol magyarul, hol pedig ukránul vagy oroszul beszél a legtöbb kárpátaljai magyar, az állami hivatalokban azonban már a többségi nyelv használata dominál.
A szerzők rámutatnak arra, hogy miután ilyen vagy olyan mértékben minden kárpátaljai magyar érintkezésbe kerül a környezetében beszélt szláv nyelvekkel, a nyelvi kapcsolatok szükségszerűen nyomot hagynak a nyelvhasználatunkban. Rávilágítanak arra, hogy amikor egy ungi, beregvidéki vagy ugocsai magyar például olyan szláv eredetű szavakat használ magyar beszédében, mint a bulocska, paszport, szprávka, szoljárka, akkor azt nem azért teszik, mert rossz magyarok, hanem mert a nyelv i környezet hatással van arra, hogyan beszélnek.
A közelmúlt ukrajnai nyelvpolitikai történéseinek ismeretében rendkívül érdekes és tanulságos a könyvnek az a fejezete, mely azt mutatja be, hogyan alakítható ki a kisebbségek magas szintű kétnyelvűsége, vagy az a rész, mely arról szól, mikortól és hogyan lehet vagy érdemes elkezdeni egy második nyelv tanulását. A kötet szerzői amellett foglalnak állást, hogy a kárpátaljai magyarok elemi érdeke, hogy elsajátítsák az állam nyelvét. Ám egyértelműen hangsúlyozzák azt is, hogy a nemzetközi tapasztalatok és a tudományos kutatások alapján ezt a leghatékonyabban és legeredményesebben az anyanyelvi iskola keretében lehet elérni: úgy, hogy a magyar nyelven oktató iskolában oktatják jól felkészített pedagógusok a nyelvet korszerű módszerek, tankönyvek alapján. Azt is kiemelik a szerzők, hogy a többségi nyelven való tanulás valószínűleg magas szintű államnyelvi tudást eredményez, azonban nagy valószínűséggel sérül az anyanyelv fejlődése, és a többi iskolai tantárgy (matematika, fizika, kémia, történelem stb.) szaktárgyi tudása pedig alacsonyabb szintű lesz, mint az anyanyelven oktató iskolában.
A könyv szerzői összefoglalják azokat legfontosabb jogszabályi tudnivalókat is, melyek arra vonatkoznak, hogy hol, milyen helyzetben van jogunk anyanyelvünket használni. Az áttekintésből kiderül, hogy sajnos sokan nincsenek tisztában nyelvi jogaikkal, és bizony gyakran akkor sem használjuk anyanyelvünket, amikor erre a törvények lehetőséget teremtenek. Ebben a részben hívják fel a figyelmet a szerzők a kétnyelvű feliratok, tájékoztató kiírások fontos szerepére is. A könyvből kiderül, hogy a modern világban az írott formában elhelyezett közterületi közterületi feliratok jelentős információhordozók, és nem mindegy, milyen nyelven találkozunk ezekkel a kiírásokkal. A szerzők azt ajánlják, hogy ahol csak lehet, éljünk a kétnyelvű feliratok kihelyezésének törvény adta lehetőségével! Ezek a feliratok ugyanis nem csak jelentős szimbolikus értékük miatt fontosak, hanem azért is, mert elősegítik az államnyelvet nem ismerők tájékozódását, állampolgári jogaik gyakorlását. Emellett segítik a nyelvelsajátítást: ha az ukrán nyelvvel ismerkedők naponta látják, hogy a magyar városi tanács kiírás fölött/mellett az van kiírva: міська рада, nagyobb eséllyel rögzül az ukrán megfelelő. S mindez fordítva is igaz: ha valaki nem magyar tannyelvű iskolában tanult, annak könnyebb elsajátítania a magyar hivatali nyelvhasználat jellemző jegyeit, ha a hivatalokban, az okmányokban, az űrlapokon nemcsak ukrán, hanem magyar nyelvű szövegekkel is találkozhat. A többnyelvű feliratok hozzájárulnak továbbá a magyar köznyelv és a hivatali stílus alaposabb megismeréséhez: ha a szemünk előtt van, hogy a бухгалтерія az könyvelőség, a виконавчий комітет az végrehajtó bizottság, a довідка az igazolás, a контракт az szerződés, a міліція pedig rendőrség, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy nemcsak a kölcsönszót, hanem közmagyar megfelelőjét is ismerni fogjuk.
A kötet utolsó fejezete azt mutatja, milyen fontos szerepet játszik a kárpátaljai magyarok nemzeti azonosságtudatában, szülőföldhöz való ragaszkodásában a magyar nyelv. A könyvből kiderül, hogy a magyar identitás fennmaradása nagyrészt a magyar nyelv megtartásának a függvénye: azokban a családokban ugyanis, ahol a szülők nem adják tovább a magyar nyelvet a következő generációknak, elvész a magyar nemzet iránti kötődés.
Mindezeket az ismeretek a Megtart a szó című kötet olvasmányosan, színesen, közérthető módon, sok-sok fotóval, ábrával, illusztrációval, idézettel tarkítva tárja az olvasó elé. A szerkesztők nem titkoltan azzal a céllal készítették el ezt a kiadványt, hogy a nyelvészeti szakképzettséggel nem rendelkezők is választ találjanak a kötetben például az olyan kérdésekre, mint például: miért beszél több nyelven is a kárpátaljai magyarok többsége? Van-e valamilyen rendszer, abban, hogy hol, mikor, kivel milyen nyelven beszélünk? Miért kiegyensúlyozatlan a nyelvtudásunk? Hogyan válhat valaki kétnyelvűvé a családban és az iskolában, milyen kortól lehet/érdemes nyelve(ke)t tanulni? Miért ajánlják a nyelvészek és a pszichológusok az anyanyelven való oktatást, illetve miért nem ajánlják a többségi nyelven való tanulást? Miért használnak a kárpátaljai magyarok ukrán/orosz eredetű szavakat a magyar beszédükben? Mi az oka annak, hogy időnként egyazon beszélgetésen belül átváltunk egyik nyelvről a másikra? Mit tartanak szokatlannak a kárpátaljaiak nyelvhasználatában a magyarországiak és miért? Milyen törvények, rendeletek és hogyan szabályozzák Ukrajnában a nyelvek használatát? Mikor van jogunk magyarul fordulni egy-egy hivatalhoz, kiírhatjuk-e magyarul is üzletünk, vállalkozásunk nevét? Valóban nyelvében él-e a nemzet? Milyen összefüggés van a kárpátaljai magyarok anyanyelve és nemzeti azonosságtudata között?
Mindenkinek ajánljuk ezt a könyvet, akit érdekel a magyarok és a magyar nyelv sorsa Kárpátalján.
Kovács Erzsébet