A Horthy-rendszer első , diktatórikus évei után körülbelül egy évtizedes nyugalmasabb – de nem nyugodt – időszak következett. A harmincas évektől aztán ismét egyre fokozódó nyomás nehezedett a zsurnalisztákra, akiket a negyvenes években a zsidók korlátozása, majd üldözése és végül a totális háború pusztítása sodort lehetetlen és sokszor végzetes helyzetbe.
De miért kellett az újságírókat ennyire egzecíroztatni, lenézni, miért kellett állandóan nyomást gyakorolni a lapokra, miért tiltottak be – még a „nyugodt” húszas években is – egy-egy nagyobb leleplezés után olyan lapokat, mint a Világ, amely a frankhamisításról írt a kormányzat számára kínos részleteket? Miért volt szükség fizikai erőszakra, adminisztratív kényszerre vagy verbális támadásokra?
Fontos volt a propaganda
E kérdésre ad többek között választ Sipos Balázs történész frissen megjelent könyve. Az Argumentum kiadó által publikált Sajtó és hatalom a Horthy-korszakban című kötet szerint a Horthy-korban – azóta kiderült: tévesen – úgy gondolták, hogy a direkt propaganda közvetlen hatással van az olvasóközönség gondolkodására és politikai cselekvésére. Csak a negyvenes évek végén kezdődtek olyan vizsgálatok, amelyek kimutatták, ennél lényegesen gyengébb a durva propaganda hatása, ám e tanulságok levonására csak jóval később, a XX. század második felében került sor. Sipos azzal magyarázza a negyedszázados Horthy-kor sajtóbefolyásolási gyakorlatát, hogy ily módon a politikusok direkt és gyors politikai hasznot akartak besöpörni.
Szegő Iván Miklós HVG
