Bővebb leírás
Itt, a Vajdaságban és máshol is a világon hirdettek már mindenfélét: többször bejelentették a történelem végét, a múlt eltörlését, mondván: a múlt már nem érdekes, túlhaladott, eseményei nem hatnak ránk többé. Azt is hangoztatták, hogy a múlt állandóan ismétlődik, és azt is, hogy bizonyos dolgok sohasem fognak újra megtörténni. A szerzők általában azt hangsúlyozzák, hogy tárgyilagosan és elfogultság nélkül írnak. Műveiket mégis felhasználják olyan ideológiai profilok kiépítésére is, amelyek nehezen értelmezhető kapcsolatban vannak a valósággal, és ez még annál is rosszabb, mintha egyáltalán nem lenne közük hozzá, hisz így nem tudjuk, hogy hányadán is állunk. Egy állítást sajnos nemcsak az igazságtartalma jellemez, hanem a kimondójának ereje is. A társadalom, melyben élünk, megörökölte és létrehozta a maga ideológiai konstrukcióját a múltról, és ezt közvetlen környezetünk sajnos szó nélkül el is fogadta. Az olvasó pedig magára marad a neki felkínált tartalommal/tartalmakkal, és vagy elhiszi őket, vagy arra az elhatározásra jut, hogy többé senkinek sem fog hinni. A történész pedig sokszor megköti azokat a kompromisszumokat, amelyeket az aktuális társadalomba való (alá)vetettsége miatt meg kell kötnie. Így a történetírás szinte bármire felhasználható. Gyakran úgy érzem, hogy a történelem egy hatalmas projektív pszichológiai teszt: mindenki azt lát bele, amit akar, akár egy gigantikus Rorschach-tesztbe. A történelem esetében azonban még sugalmazzuk is egymásnak, hogy mit kellene belelátnunk. A mű tehát inkább a szerzőről, és nem a tárgyáról szól. De szólhat másról? Sokszor példaképeket ráncigálnak elő a múltból, hogy a történelem egy meggyőzésre alkalmas irányító gépezet része lehessen, egyfajta kényszerítő erő. Ráadásul az ember legfőképpen én aligha alkalmas arra, hogy csalhatatlan bizonyossággal ítéljen meg korokat, személyiségeket. Annak sincs értelme, hogy valamilyen utólag okoskodó attitűddel lesajnáljam az egész történelmet, vagy felmagasztaljak valamit; ezenkívül nem szeretnék egy magasnak látszó pozícióból véleményt, ítéletet mondani az emberi butaságról, hiszen ezzel magamról is ítéletet mondanék, és azt sem akarom, hogy úgy tűnjön, a kívülálló kényelmes helyzetéből szólok, hiszen mindennek én is részese vagyok. A történetírást sokszor a történészek által gerjesztett sejtelmes köd lengi be, főleg akkor, amikor hatalmas adatmennyiségről, zavarba ejtően sok forrásról, forráskritikáról beszélnek. A múlt számos esetben homályos, az igazság rejtőzködik, a történész meg vagy ráhibázik, vagy nem. Egyben azonban biztos vagyok: amit a múltról tudunk, az értelmezés. Jó esetben forrásokból, kevésbé jó esetben másodkézből szerzett információk alapján értelmezünk, habitusunk, neveltetésünk és egyéb szempontok, esetleg prekoncepciók alapján. A történelmet nem is lehet jól megtanulni a tankönyvekből, mert azok mindig az oktatói-nevelői céloknak vannak alárendelve. Sokkal fontosabb volna olyan becsületes tudósok könyveit olvasni, akik jól vagy rosszul, de megpróbáltak megérteni és megmagyarázni valamit. []Magyar szempontból, magyar szívvel is meg kell írni ezt a történetet. Nem volna becsületes a részemről, ha azt mondanám, hogy a megértés óhaján kívül ebben nem játszik szerepet az, hogy magyar vagyok. Annak is van értelme, hogy a Vajdaságot egységében vizsgáljuk, ez azonban nehezen értelmezhető keret, hiszen a történelem legnagyobb részében jelenlegi formájában nem létezett. Annak is van értelme, hogy a szerbek szempontjából írjunk, írjanak róla, hiszen valójában szerb politikai cél volt, mely többé-kevésbé meg is valósult. Lehetetlen azonban megérteni az egész történetet a magyar állami és a magyar nemzeti kontextus nélkül. (Részlet a szerző előszavából)
