Bővebb leírás
Az unitárius közösségekben a 17. század elején kimutatható a verses halottbúcsúztatás, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. "A halotti énekes egy csodaember, aki képes két órán keresztül az ének szövegét diktálni, vezetni a dallamot, és ezt mind a saját memóriájából. A középkori énekesnek egy késői utóda..." - írták az Unitárius Közlöny 1913. évi 10. számában. "1. Már csaknem elfeledtük, hogy a halál mind sakkba tart,/ Hiszen több egy hónapjánál, mikor útolszor itt járkált./ De íme, most újra intett: ember ne feledd tisztedet,/ Járj az Úr előtt szüntelen, mert az élet csak véletlen./ 2. E szavakra felfigyele Kecskés Mózesnek a lelke,/ Szolgálatát beszüntette a gyönge beteges testben./ Visszatért az ég Urához, kitől földre bocsáttatott,/ Mi azt mondjuk, hogy ő meghalt, pedig élte ott tovább tart..." 1932. március 20-án hangzott el az erdélyi Raván ez a halotti búcsúztató. A magyar unitárius egyházi irodalom évszázados gyöngyszemeinek sorába illeszkednek Lukács Sándor ravai lelkész 1930 és 1938 közötti verses-énekes búcsúztatói, melyek közül hagyatékában 92 maradt fent, s most a jelen kiadványban teszi közkinccsé Adorjáni Rudolf Károly. Bevezetésként Lukács Sándor életét, Rava község és a helyi gyülekezet történetét, a ravai temetkezési, gyászolással kapcsolatos szokásokat és a búcsúztatók hagyományát ismerhetjük meg.
