A két 13. századi szerző olyan szerelmi kézikönyvet hozott létre, amely nemcsak a következő századok Franciaországában, hanem szerte Európában a legnépszerűbb olvasmányok egyikének számított. Betekintést ad e korszak szellemi életébe, és ismerete nélkül a középkorról alkotott elképzelésünk nem lehet teljes.
Szerb Antal így ír róla a Világirodalom történetében: „Guillaume de Lorris még tiszteletben tartja az udvari szerelem konvencióit, de mint intellectuelhez illik, nem lírában vagy epikában ábrázolja, hanem meg akarja írni a szerelem tankönyvét, allegóriába öltöztetve ... Jean de Meun a szerelmi allegóriát arra használta fel, hogy keretei közt kifejtse életfilozófiáját, amely sarkalatos ellentéte annak, amit általában középkorinak szoktunk tartani: Jean de Meun a természetes élet híve; a gazdagok, a fényűzésben élők éppúgy vétenek a természet ellen, mint a szűzies szerelmesek, a szerzetesek és a szentéletű asszonyok, mindazok, akik az egyetemes mulandóság ellen nem harcolnak a fajfenntartás szolgálatában.”
A Rózsaregény rendkívüli sikerét és népszerűségét egyrészt a több mint 300 fennmaradt kézirata, másrészt azok a verses és prózai változatok tanúsítják, amelyekben egészen a 17. századig a francia költők több-kevesebb sikerrel megkísérelték „újrakölteni”.
Magyarországon eddig csak kisebb részletek láttak napvilágot a műből Illyés Gyula, Justus Pál és Mészöly Dezső fordításában. Rajnavölgyi Géza ihletett, az eredeti mű költőiségével egyenértékű és árnyalt, élvezetes nyelven készített fordításában immár a két ófrancia szerző teljes Rózsaregényét olvashatja magyarul a középkori francia költészet legszebb alkotásai iránt érdeklődő olvasóközönség.
