LACZHÁZI Gyula, Hősi szenvedélyek: A heroizmus és a szenvedélyek megjelenítése a XVII. századi magyar epikus költészetben, Budapest, ELTE BTK Régi Magyar Irodalom Tanszék, 2009 (Arianna Könyvek, 1).
Köztudott, hogy a 18. század fontos változások korszaka, amelyek elvezetnek többek közt az esztétikai művészetfogalom megjelenéséhez is. Kultúrantropológiai és érzelmekről való gondolkodás szempontjából is mérföldkő a század utolsó harmada. Kevésbé ismert azonban, hogy ez utóbbi folyamatban milyen fontos szerepük volt a 17. századi változásoknak. Laczházi Gyulának köszönhetően most először a magyar tudományosságban is napvilágot látott egy olyan kötet, amely szisztematikusan áttekinti az indulatok kora újkorban ismeretes elméleteit. Az összefoglalást mintegy háttérmunkaként végzi el a szerző egy sokat kutatott, de ebből a szempontból még alig elemzett szövegkorpusz vizsgálata során. A kötet két fő egysége ennek megfelelően az affektuselméleteknek és magyarországi recepciójuknak bemutatása, illetve az affektusok egy jól körülhatárolható csoportjának, a hősi szenvedélyeknek a vizsgálata a 17. századi magyar epikus költészetben.
Az I–III. fejezetben a szerző fölszámol egy hiányt, hiszen a kora újkori affektuselméleti – főként német és angolszász – szakirodalom eredményeit a hazai kutatás mind ezidáig még nem szembesítette a 17. századi Magyarország szellemi irányzataival. Az affektusokról a kora újkorban elterjedt ismeretek tárgyalásához az indulatok „scientia tripartitájának” rendszeréből indul ki: a szisztematikus bemutatásban tehát az etika, a medicina (és az ehhez kapcsolódó fiziognómia), valamint a retorika ide vonatkozó passzusait taglalja. Az affektustan magyarországi elméleti reflexiójának kezdetét tárgyalva Apáczai Csere János, Bethlen Miklós, Pósaházi János, Apáti Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Szentiványi Márton és Mátyus István kapcsolódó munkáit ismerteti, a bennük fellelhető affektuselméletekre, elemeikre, hatásaikra koncentrálva. A 18. század végén jelentkező újfajta filozófiai érdeklődésről tanúskodó művek, a Wolff-féle lélektant magyar nyelven hozzáférhetővé tévő Pálóczi Horváth Ádám munkája és Bárány Péter izgalmasabb, már az affektusok keveredésének lehetőségét is boncolgató műve zárja a sort.
A IV. fejezettől kezdődik a tulajdonképpeni alkalmazás, hiszen az előzőleg felrajzolt filozófiai, orvosi és retorikai háttér kontextusában válik lehetővé az epikus költészetben megjelenő heroizmussal kapcsolatos kérdések megfogalmazása. Mindehhez természetesen műfajelméleti reflexiókra is szükség van: például a tragédia katarziselméletével összehasonlítva ismerteti az eposzi indulatok elsősorban Tassónál kifejtett elméletét.
A kötet diskurzusa szerint az alteritás affektuselmélet-történetében az eposznak kiemelt jelentősége van, mivel a kora újkori eposz és a benne megnyilvánuló hősi, dicsőségközpontú etika nyitja meg az utat a szenvedélyek pozitív értékelése előtt, amely fokozatosan felváltja majd a korabeli elméleteknek a heves indulatokkal – mint az egészséget veszélyeztető tényezőkkel – szembeni ellenérzését. Az indulatokról való gondolkodás változásában vitathatatlanul jelentős szerepe van a vizsgált eposzokban megmutatkozó szenvedélyfelfogásnak és etikának, az azonban még várat magára, hogy ennek az összetett folyamatnak a többi tényezőjét is világosan lássuk.
Az indulatok szövegbeli megjelenítésének lehetőségeit és eseteit a Szigeti veszedelemben vizsgáló alfejezet szisztematikus bevezetése a haragot és a szerelmet mint a hősi etika legjellemzőbb affektusait taglaló résznek. Az indulat megnevezése, az indulat látható és nem látható jeleinek leírása mellett különösen izgalmas az indulatos beszéd retorikájával való foglalatoskodás. Ez ugyanis mind a szereplőknek, mind az elbeszélőnek sajátja, s így Laczházi álláspontja is meggyőző, mely szerint az elbeszélői affektusok célja nem más, mint mintaadás a történet helyes befogadásához.
A harag affektusának vizsgálatára nemcsak Zrínyi eposza, hanem prózai művei közül a Mátyás-elmélkedés és a Vitéz hadnagy is lehetőséget kínál: a Vitéz hadnagy és a Szigeti veszedelem eltérő haragkoncepciója elsősorban műfaji kérdés, ahogy arra maga a szerző is utal. Az indulatok a Syrena-kötet felépítésének vizsgálatához is termékeny alapot biztosítanak. A kutatás már korábban is konstatálta, hogy a lírai versek hősének szenvedélyei kirajzolnak egy belső, az emberi lélek színterén lejátszódó epikus történést. Laczházi szerint ez a belső történés szenvedély és értelem kettőssége mentén rajzolódik ki, és ez az, ami a kötet szerkezetét meghatározza. Ekképpen a moráldidaktikai tanulságokat implikáló kötet eltávolodik a marinói minta imitációjától: nem a szerelemről való beszéd, hanem maga a szerelem kerül a középpontba. A szenvedély–ráció szembenállásának végkimenetelét illetően Laczházi olyan értelmezést kínál, melyhez az Orfeusz-versekben megidézett történet morálfilozófiai vonatkozásainak felmutatásával jut el. A 16–17. században Orfeusz sorsa gyakorta a szenvedély pusztító erejét hivatott példázni; a Syrena-kötet szerelmesét is a szerelmi szenvedély túlzásai ragadják magukkal, ám a cikluskompozíció azt a jelentést építi fel, hogy az ő sorsa – Orfeuszéval ellentétben – nem az elbukás, hanem a felülemelkedés a szenvedélyen a ratio segítségével. A feszületre című vers beszélője már túllépett a szerelem szenvedélyén, lezárva ezzel a kötetben kirajzolódó iter spiritualist.
Az V. fejezet az udvariság fogalmát az affektusmodelláláson keresztül vizsgálja Gyöngyösi István epikus költeményeiben. A Gyöngyösi-recepció történetében bekövetkező 19. századi fordulatot a szerző a szenvedélyfelfogások változásával is kapcsolatba hozza: példaként Mátyus István 18. század végén született véleményét idézi, mely szerint Gyöngyösi képes volt lefesteni a lélek indulatait. Az affektusok átértékelődésének folyamatában az individuum megváltozó szerepe is tetten érhető: az előre meghatározott, objektív világrendben elhelyezkedő ember helyét az akarata és vágyai által irányított individuum veszi át (lásd Descartes-nál a külső világgal szemben saját belső világát felépíteni és elkülöníteni képes individuumot). A 16. század végétől kezdve a nemesség által képviselt udvari etikát ez a megváltozó individuumfelfogás határozza meg, és a viselkedési normákat jellemző simulatiós és dissimulatiós technikák az instrumentális – az egyén céljait szolgáló – értelem fogalma felől érthetők meg. Ez a színlelési technika, valamint a jelek olvashatóságának kérdése – amint azt az elemzés bemutatja – Gyöngyösi István Márssal társalkodó murányi Venusában is fontos szerepet játszik. Ám ott mindez együtt jelenik meg a hagyományos, dicsőségközpontú nemesi ideológiával. A két ideológia/etika keveredésének jelentőségére a Porábul megéledett Phoenix interpretációja mutat rá: Kemény János és környezete viszonya kétféle ideológia találkozása, mondhatni konfrontálódása, és ebből Kemény csak vesztesen kerülhet ki, hiszen a magnanimitas erényével jellemezhető hősi etika már lényegében anakronisztikusnak számít. Az újfajta szubjektummodell és etika megjelenése nyelvfilozófiai változásokkal is összekapcsolódik. Nem célja a kötetnek ezen összefüggések részletes feltárása, Décsei Bálint nyelvezetének vizsgálata azonban ezt a távlatot is felvillantja: Décsei szójátékokkal, tréfákkal tarkított megnyilvánulási módja „a színlelésre épülő magatartásforma nyelvi oldalának tekinthető”.
A költészet dietetikus hatásával foglalkozik a VI. fejezet. A kora újkorban az érzelmek racionális kontrolljával összefüggésben felerősödő probléma, a melankólia ellenében a művészetek is számottevő tényezőt jelentenek: a humorálpatológia orvosi paradigmáján belül a derű felkeltésével, tehát allopatikus módon képesek a melankólia legyőzését elősegíteni. A szavak általi érzelemkeltés retorikai kérdését vizsgálva a hypotyposis kerül újra a szerző figyelme középpontjába. Bodó János, Koháry István, Kőszeghy Pál egyes művei ebben a vizsgálati kontextusban kapnak új értelmezést, vagyis hogy nemcsak az általuk ábrázolt időtöltések, hanem a hypotyposis révén önmaguk is dietetikus hatással bírnak.
Az utolsó, VII. fejezet már kitekintés: a 18. században lezajló, a szenvedélyek elméletét érintő változások felvázolása. Itt Kármán József Fannija az elemzett szöveg, és ezen keresztül az érzékenység irodalmi jelenségére fókuszál a szerző. Koschorke alapján hangsúlyozza, hogy az érzékenység irodalma nemcsak a szenvedélyekről alkotott elképzelések, vagyis etikai és antropológai változások alapján érthető meg, hanem mint medialitástörténeti kérdés is: az írás közvetítettségében az elveszett közvetlenség visszaszerzésére tett kísérletként.
A 18. században bekövetkező változások nem érthetők meg a 17. század tanulmányozása nélkül; Laczházi Gyula könyve olyan befogadó érdeklődésére is számot tarthat, aki alapvetően előtörténetként kívánja azt olvasni. A régi irodalomtörténet felől érkező olvasóját pedig – azon felül, hogy a 17. századi heroizmust új kontextusba állítva kínál igényes elemzéseket – arról is meggyőzi, hogy az indulatok elmélete felől számos, az alteritáshoz tartozó mű, kérdés stb. újragondolására nyílik lehetőség. Fiziognómiai elemzések már eddig is születtek, de az affektusokkal kapcsolatos más tudásterületek is újabb szempontok lehetőségét hordozzák. Mind az elméleti háttér szisztematikus feldolgozása, mind interpretatív hozama miatt nagy haszonnal forgatható kötetet kap kézbe az irodalomtörténész. A könyvet bibliográfia és névmutató zárja.
Zusammenfassung
Neben der armen ungarischen Rezeption der Theorie und Geschichte der Leidenschaften stellt Gyula Laczházi ein Buch vor, welches einerseits die Theorien und deren ungarischen Rezeption in der Frühen Neuzeit ausführlich präsentiert, andererseits eine von denen gut abgrenzbare Gruppe untersucht: die Heldenleidenschaften in der epischen Dichtung des 17. Jahrhunderts.
In der systematischen Vorstellung der Kenntnisse über die Affekte erörtert er die einschlägigen Abschnitte der Ethik, Medizin (und auch die dazu gehörende Physiognomie) und Rhetorik. Beim Behandeln des Anfangs der theoretischen Reflexionen in Ungarn führt die Schilderung der anschließenden Arbeiten von János Apáczai Csere, Miklós Bethlen, János Pósaházi, Miklós Apáti, Ferenc Pápai Páriz, Márton Szentiványi und István Mátyus zu den Werken, die am Ende des 18. Jahrhunderts auftretende neue philosophische Interesse erweisen: zu den Feststellungen über den Affekten von Ádám Pálóczi Horváth und Péter Bárány.
Der Unterabschnitt, der die Möglichkeiten und Fälle des textlichen Erscheinens der Leidenschaften in dem Werk Szigeti veszedelem analysiert, ist zugleich die Einführung in den Teil über Zorn und Liebe als charakteristische Affekte der Heldenethik. Die Behandlung der Leidenschaften dienen auch der effektiven Untersuchung des Syrena-Band-Aufbaus. Im Folgenden untersucht er mittels der Affekte den Begriff der Höflichkeit in den epischen Dichtungen von István Gyöngyösi, und beschäftigt sich auch in einem eigenen Kapitel mit der dietetischen Wirkung der Dichtung. Der letzte Passus gibt einen Ausblick: die Schilderung der in dem 18. Jahrhundert verlaufenden Veränderungen, die die Theorie der Leidenschaften berühren. Der interpretierte Text ist dabei das Werk Fanni hagyományai von József Kármán, und dadurch rückt die literarische Erscheinung der Empfindsamkeit in den Mittelpunkt der Aufmerksamkeit des Verfassers.
VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus 
Aranyozás: Tanulmányok Korompay H. János hatvanadik születésnapjára 
