Dávidházi Péter irodalomtörténész az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, az ELTE Anglisztika Tanszékének professzora. Új könyvében az irodalom egyik ősformájának tekintett sírfelirat jellegzetességeivel foglalkozik. E szövegek vizsgálatának fontosságára egykor Thienemann Tivadar hívta fel az irodalmárok figyelmét, Dávidházi Péter könyve ennek a "meghívásnak" az eredménye. Megtudhatjuk belőle, hogy a sírfeliratok nyelvhasználatát a hagyományok egymásra rakódó rétegei alakítják ki. Egy Pannóniából származó ókori szöveg és Jonathan Swift sírfeliratának elemzése arról tanúskodik, hogy "a sírfelirat láthatatlanul megszólaló alanya az emberi élet transzkulturális örökségére emlékeztet, hosszú idővel azután, hogy elvesztettük közvetlen kapcsolatunkat mindazokkal a hagyományokkal, amelyek a szöveg jelentését valaha magától értetődővé tették".
Témájából adódóan a szerző elemzései során termékeny párbeszédet folytat a pécsi egyetem egykori professzora, Thienemann Tivadar irodalomfelfogásával, tüzetesen szemügyre véve a pálya nálunk kevésbé ismert amerikai szakaszát is. E párbeszéd során olyan fontos kérdések kerülnek megvilágításra, mint a tényleírás és a filozófiai előfeltételezés viszonya az irodalomtörténet-írásban, valamint Thienemann ma is korszerű gondolatainak viszonya Paul de Man, John Austin elméleteihez, vagy éppen a szintén Pécsről indult Kerényi Károly munkásságához. A könyv harmadik, befejező részének tárgya Thienemann Tivadar végrendelete és az a sírfelirat nélküli szikla a tudós kertjében, amelyhez kívánságának megfelelően a hamvait szórták. "Mint kívánta, hamvai elkeveredtek egy amerikai kert földjével, műveit azonban hazahozhatjuk."
                                                                                                                  Nagy Imre, sorozatszerkesztő
_____________________________

Dávidházi Péter irodalomtörténész rendhagyó műve dialógus az Amerikában elhunyt nagy tudós, Thienemann Tivadar munkásságával. Thienemann volt az, aki először felhívta a kutatók figyelmét a sírfeliratok tanulmányozásának jelentőségére, mondván a sírfeliratok az írásbeliség, az irodalom kezdeteihez vezetnek vissza, miként a mottóul választott idézetben megfogalmazta: "az írott irodalom fejlődésének kiindulását az epigraphia emlékein kell megfigyelnünk". Dávidházi Péter ennek a "meghívásnak" eleget téve mutatja fel a hagyományrétegződés folyamatát pl. egy pannóniai eredetű sírkő szövege vagy Swift maga gyártotta, bravúros latin nyelvű sírfelirata elemzésével. Ezek kapcsán azonban nem csupán a nyelvhasználatot alakító hagyományok szervülését, a szövegek eredeti vagy másodlagos kontextusának jelentésképző erejét, a forrásértelmezések ellentmondásait érzékelteti, hanem az elemzésre választott szövegek tükrében kritikailag kommentálja Thienemann irodalomfelfogását, kimutatva korszerűségét, a Paul de Manhoz, John Austinhoz fűződő viszonyát, árnyalva tudósi portréját is. Könyve utolsó része a tudós nálunk kevéssé ismert amerikai munkásságát mutatja be, végül foglalkozik azzal a Thienemann Tivadar saját végrendelete szerint felállított, sírfelirat nélküli sziklával is, melyhez végakarata szerint a tudós hamvait szórták. A fekete-fehér fotómelléklettel, bibliográfiával és rövidítésjegyzékkel ellátott - lenyűgöző műveltséganyagot olvasmányos stílusban tálaló - kötet az irodalomtörténész szakembereken túl az irodalom műfajtörténeti, kultúrtörténeti, illetve tudományelméleti kérdései iránt komolyabban érdeklődő laikusoknak is jó szívvel ajánlható.