Hölgyeim és uraim, vegyék fel legmelegebb ruháikat, ha van prémes bundájuk, ne sajnálják előszedni a naftalinból, s ha van jó meleg teveszőr vagy akár jegesmedvebőr-takarójuk, terítsék magukra, mert oly vidékekre utazunk, – túl a 60. északi szélességi fokon, túl a sarkkörön, sőt túl a 70. északi szélességi fokon is – ahol sokszor a legvastagabb, legmelegebb ruha is kevés az Északi Jeges-tenger fagyos szele ellen. Jöhet hóförgeteg, amely nulláslisztté őrli a havat s a ruházat legparányibb résén keresztül orozva belopja a nyakunkba vagy a hónunk alá. Jöhet olyan hideg, hogy orrunk percek alatt hófehérré fagy és nincs ellene más védekezés, mint felkapnia kutyaszánkó vágtatása közben egy marék havat és dörzsölni, dörzsölni addig, amíg meg nem pirosodik. Rénszarvas szánkó vágtat velünk szélsebesen a félhomályban a csikorgó vagy már keményre fagyott havon s közben a Jeges-tenger felől félelmetesen visító orkán támad. Lehetetlen tovább folytatni az utat a hósivatagon, – meg kell állni, a szánkókból védőfalat kell építeni a szél komiszsága ellen, mögé kell bújni és várni kell, várni, – természetesen nem meleg szobában, hanem ott kint, a szabad ég alatt, ötvenfokos hidegben, amíg a szél ereje gyöngül és tovább lehet folytatnia kéjutazást Szibéria végtelen hómezőin. A rénszarvasok pihenés közben nekiállnak, hogy lábukkal a hó alól zuzmót kaparjanak ki maguknak ; őket nem feszélyezi a hóvihar s a bennszülött nomád kísérő gondtalanul csihol magának tüzet tűzszerszámából. Pipára gyujt, nagyot húz pálinkásbutykosából és egykedvűen várja, hogy vége legyen a viharnak. Neki mindegy, hány napig üvölt az orkán, nincs sietős dolga, akár egy hétig is elüldögél egyhelyben, ha van elegendő szárított hala vagy rénszarvashúsa, de ha nincs, akkor sem esik kétségbe. Egyszerűen levágja valamelyik kövérebb rénszarvasát, megissza meleg vérét és ha nem tudja megfőzni húsát, jóízűen elfogyasztja nyersen is.

Az út, amelyre vállalkozunk, a legkevésbbé sem kies, – ahogy romantikus utazók szokták ajánlgatni útleírásaikat, de érdekesebb és izgalmasabb, sőt veszélyesebb is, mint az afrikai utazások, vagy legalább is éppen olyan veszélyes, bár itt igazán a legkevésbbé sem kell napszúrástól tartani. Ha nálunk a hőmérő lesüllyed mínusz húsz Celsius-fokra, katasztrófának érezzük, behúzódunk lakásunkba és nehezen szánjuk rá magunkat, hogy önként kimozduljunk a házból ; lemondunk a kávéházról, a megszokott délutáni kaláberről, mert odakint kellemetlen, riasztó, kétségbeejtő veszélyesen hideg az idő. ezen az úton, amelyre most indulunk, a húszfokos, szélcsendes hideg balzsamos, enyhe simogatás, amely mellett észak bennszülött nomádja kitűnően érzi magát. A gyerekek vidáman hancúroznak a hóban, a felnőttek kiülnek a sátor elé pipázni, a legény szerelmesen szorongat] a kezét szíve választottjának, s eszük ágában sincs dideregni, panaszkodni az időjárás ellen.

Különös, számunkra érthetetlen világ ez. Tízhónapos tél, kéthónapos nyár. A föld az ember számára itt úgyszólván semmit sem terem. A Jeges-tenger partvidékének mocsaras, sík tundrái hallal, vaddal bőségesen ellátják azt a kevés embert, akit sorsa iderendelt posztnak az északi szélekre, de sorsuk növényi táplálékot elfelejtett adysi nekik. Hal és vad szárítva, füstölve, főve vagy egészen nyersen – a tápláléka az ittlakó nomád népeknek, akik közül igen sokan még a kenyeret sem ízlelték meg soha, nem is szólva azokról a növényi táplálékokról, amelyek Közép-Szibériában állandó olcsó tápláléka a legszegényebb embernek is. Mi, akik szegénységről és gazdagságról oly sokat gondolkozunk és oly sokat beszélünk, el sem tudjuk képzelni ezeknek az embereknek az életét, akiknek minden vagyona és kizárólagos életfenntartó eszköze a rénszarvas. Rénszarvasbőrből készül a ruhája, inge, sapkája és csizmája egyaránt, rénszarvasbőrből készül a sátortakarója és télen, amikor már elfogyott a szárított hala, egyetlen tápláléka a rénszarvashús. Rénszarvasban fejezik ki a gazdagságot, de a gazdag embernek nagy vagyonából egyéb haszna nincs, mint hogy több pálinkát tud venni az orosz kereskedőktől (akik ezzel az árucikkükkel a legészakibb vidékekre is elhatolnak), mint a szegények.

Hatvan fok hideg. Dermesztő szél az északi. Jeges-tenger felől. Vad rénszarvascsordák. Szamojéd szánkók vágtatnak a tundrán. Tunguzok lovagolnak rénszarvasaikon. Csukcsok kutyaszánkói siklanak végig a havon. Kék róka. Hermelin. Hód. Coboly. Hattyúk. Dunnakacsák. – Szélcsendes idő. A délibáb csodálatos filmeket perget a hó felett az utas szeme előtt. óriás rénszarvasok és kutyák vágtatnak a levegőben, lábukkal felfelé. Gyönyörű kastélyok, várak jelennek meg. Az utas megdörzsöli a szemét: nem tudja, ébren van-e vagy álmodik, vagy egyszerűen káprázik a szeme? A láthatár szélén délfelé, mint a későn kelő lump, megjelenik a nap, hogy délután két órakor újra lenyugodjék. Hamar beáll az éjszaka és fent az égboltozat északi szegélyén tündéri tűzijátékban villódzik az északifény. A szivárvány összes színei vibrálnak, a legfurcsább tarkaságban és geometriai formákban.

Végigvágtatunk, – hol rénszarvas-, hol kutyaszánkókon az Ob, Jeniszei, Chatanga, Lena, Indigirka, Korkodon, Kolyma, Anday völgyén, vagy ha. be vannak már fagyva e folyók és folyamok, hátukon, a jég hátán, – távol vagyunk hazulról, feledünk, otthon hagytuk mindennapi valóságos vagy képzelt bajainkat, panaszainkat és sirámainkat.

Fent vagyunk a tundrákon, a szibériai erdőöv, a Taiga felett. Itt laknak, óriási területeken szétszórva a vogulok, osztjákok, szamojédek, dolgánok, jakutok, lamutok, jukagirok, korjákok, csukcsok, giljakok és kamcsadálok. Évezredes civilizációnk kényelméből mély sajnálkozással látjuk ezeknek az északi nomádoknak sanyarú életét, ők azonban talán semmivel sem boldogtalanabbak, mint mi, akik kedvezőbb éghajlati viszonyok között, sokszor a legnagyobb kényelemben töltjük életünket. Nekik is van sok évezredeken át kialakult kultúrájuk, – a rénszarvaskultúra, amely kétségkívül kevésbbé komplikált és kevésbbé kifinomodott, mint a mi kultúránk, azonban mégis megad észak nomádjának mindent, amit képzeletével el tud érni. Kivéve a pálinkát, amelyet a szomjas nomád mégis csak kénytelen délebben lakó embertársaitól vásárolni. Hol a boldogság? Hol él nyugodtabb, harmonikusabb életet az ember? Ott-e vajjon, ahol a kultúrának számtalan olyan áldása van, amelyről az emberek tömegeinek túlnyomó többsége csak tud, de nem részesül benne, vagy ott-e, ahol a kultúra áldásairól az embereknek nincs tudomásuk s igényeiket általában ki tudják elégíteni? Talán ezeknek az örökös hóban-fagyban élő embereknek neon is lenne ma sem semmi bajuk, ha a civilizáció szele meg nem legyinti őket alkohol és vérbaj formájában, mert – legalább is a háború előtti időkig – alig kaptak egyebet az európai kultúrától.

Észak nomádjairól szól ez a könyv, de ezeknek a népeknek egyes törzsei enyhébb, délibb vidékeken maradtak vagy ide lehúzódtak, és már nem rénszarvas-nomádok, hanem egyhelyben lakó, állattenyésztő népek. Ilyenek a vogulok és az osztjákok s ezért könyvünkben, bár csak Észak nomádjaival óhajtottunk foglalkozni, e népek képének teljességéért leírjuk a délebbre lakó, letelepült vogulok és osztjákok életét is.

Az irodalom, – amely Szibériával foglalkozik, végtelenül nagy – mint Szibéria hósivatagjai. Ezrekre és ezrekre rúg azoknak az útleírásoknak, természetrajzi, természettudományi, nyelvészeti, néprajzi, történeti, gazda sági, statisztikai, halászati, vadászati, túrisztikai munkáknak, tanulmányoknak, cikkeknek a száma, amelyek Szibériáról szólnak. Ezeknek csak futólagos áttekintése és ismertetése is kisebb könyvtárat terme ki. Ezért ebben a könyvben megválogattam, megrostáltam az anyagot. Azokat az útleírásokat és tudományos munkákat használtam fel, amelyeken át a legvilágosabb képet rajzolhattam meg az északi Jeges-tenger partvidékének lakóiról, Észak nomádjairól.

Mert – el kell árulnom – hogy ez a mű nem egy szibériai kirándulás vagy expedíció úti naplója. De talán jobb is, hogy nem az. Egyetlen ember, még ha hosszú éveket tölt is Szibériában, nem láthat annyit, mint az a sok sok, különböző műveltségű, szakképzettségű és érdeklődésű utazó, aki úti élményeit szebbnél-szebb könyvekben írta meg. Több mint négyszáz év óta izgatja az oroszokat Szibéria rejtelmes titokzatossága, s azóta Szibériát teljesen leigázta a cári hatalom, orosz közigazgatás alá jutottak nemcsak a középázsiai török-tatár törzsek, hanem a feljebb lakó mongol, mandzsu fajtájú népek és a Szibéria legészakibb részén lakó különféle fajtájú arktikus népek is: Rengeteg hivatalos jelentés is készült Szibériáról, hiszen Oroszország itt nem az embereket akarta hatalma alá hajtani, akikből mindenkor igen kevés haszna volt, hanem a földet, amelynek rengeteg szene, vasa, mindenféle drága kincse van, a végtelen kiterjedésű erdőket, a hatalmas hegységeket és az északi Jeges-tenger partvidéki tundráit, amelyeknek, ha egyelőre talán nem is sejtik a mélyében lappangó kincseit, ezek birtoklásának mindenesetre meg van az a haszna, hogy Oroszországé az Északi Jeges-tenger partvidéke és kezében van az északi hajózás lehetősége, az északi tengeri útnak a maga. számára való biztosítása. Persze, ez az út egyelőre nem valami nagyjelentőségű, de azzá válhatik, ha egyszer a jég útjának az egyes időszakokban való irányát pontosan fogják tudni.

Művem célja megismertetni az olvasót az Északi Jeges-tenger partvidéke lakóinak nomád világával. E nomád népek történetével, multjával és jelenével, vallási, néprajzi viszonyaival, életformáival, hajdan és most. S midőn e művet a magyar olvasóközönség elé bocsátom, nem mulaszthatom el, hogy meg ne emlékezzem e népek egyik legnagyobb modern kutatójáról, a jelen év elején elhalt Kai Donnerről, nekem huszonöt éven át kedves jó barátomról, aki, amikor 1911-ben első szibériai útjára indult, a szamojédek tanulmányozására, útjának minden fontosabb állomásáról küldött levelet vagy legalább levelezőlapot, s aztán, amikor több évi tanulmányútja után hazatért Finnországba, minden művét baráti ajánlásokkal küldötte meg nekem. Kai Donner 1908-ban több hónapot töltött Pesten körünkben, lelkes barátja volt hazánknak, tartotta velünk a közeli rokonságot s most, amikor e könyvemben finn nyelven írt Siperia című nagy művének alapos kritikai rostán átszűrt tudományos eredményeit felhasználom, nem fojthatom el mély meghatottságomat korai elmúlása felett. Kai Donner elsősorban nyelvtudós volt, de Siperia című művében a rénszarvas-kultúrában élő északnyugatszibériai nomád népek összes problémáit igyekszik megvilágítani és műve, amely, sajnos, egyelőre csak finn nyelven jelent meg, a szibériai problematikának számtalan részletkérdését oldja meg, vagy próbálja megoldani, utat mutatván vele a további kutatásoknak. Ez volt munkám egyik irányítója, részben forrása ; de természetesen felhasználtam számos útleírást, amelyek Észak nomádjairól a XVIII. század óta megjelentek.

Egyébként forrásaimat a mű egyes fejezeteiben elárulom. Nem titkolom el, hogy források alapján dolgoztam. Alaposan kiaknáztam ezeket a forrásokat, mert az volt a célom, hogy mennél közvetlenebb impressziókat nyujtsak az olvasónak az észak különös világáról. Sajnálom, hogy ezek az impressziók nem egyéni impressziók. Vagy – hogy egészen őszinte legyek – talán nem is sajnálom. Könyvem elolvasása után sokan meg fogják érteni, miért nem sajnálom.

Hölgyeim és uraim, vegyék elő legmelegebb ruháikat, bundáikat, teveszőr-plédjeiket, indulunk vissza, rég letűnt századokba és hosszú századok útján járjuk végig észak-Szibéria kietlen hómezőit! (Előszó)