A KOMÁROMI VÁR a Kárpát-medence és a közép-európai térség egyik legfontosabb stratégiai pontján helyezkedik el. Ennek köszönhette, hogy a 16–17. században a török hódítás ellen kiépített végvárrendszer meghatározó alapeleme, majd a napóleoni háborúktól az Osztrák Császárság hatalmas központi raktárvára volt.
A kötet a komáromi vár történetének azon időszakát mutatja be, amikor a Habsburg-birodalom politikai és katonai vezetői, a sorozatos háborús kudarcok után, rászánták magukat a birodalom katonai biztonságának újragondolására. Mayer von Heldensfeld táborkari ezredes 1807-ben készítette el azt a koncepciót, melyben Komárom egy központi helyzetű raktárbázisként, táborvárként és kettős hídfőként szerepel. A javaslatot I. Ferenc császár elfogadta és döntése nyomán a következő évben a meglévő komáromi vár átépítése és továbbfejlesztése megkezdődött.
A nagy lendülettel zajló építkezéseket az 1809-es háború még inkább sürgette, különösen, amikor Komárom vidéke a hadszíntér részévé vált. A kiépülő vár hasznosságát az 1809. június 14-i győri csata utáni események mutathatták meg először. A vereséget szenvedett osztrák és magyar csapatok a komáromi sáncok védelmében kelhettek át a Dunán, és rendezhették soraikat. A franciák meg sem próbálták a komáromi erődöket támadni.
A wagrami csatavesztése után a császár nem fogadta el a Károly főherceg által kötött fegyverszünetet, és Komárom központtal újra kívánta szervezni a hadseregét. A várba költözött a császári udvar, hetekig innen irányították a birodalmat. Közben folytak az építkezések, sáncokat emeltek nemcsak a vár egyes elemei köré, hanem a környéket is védelmi vonalakkal látták el. A munkálatok a békekötésig tartottak. A komáromi vár 1809-ben bizonyította, hogy helyesen döntöttek, amikor a kiépítését megkezdték, és a szerzett tapasztalatok alapján a következő hetven évben az Osztrák Birodalom elsőrangú erődítményei között tartották számon.
