"– Mit eszel, mi ez a szörnyűség?
– Saláta.
– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt!
Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért.”
Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.
2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz.
És közben még föl is fedeztek bennünket.
