Egyesek közülünk már megértették, hogy egyetlen emberi lény sem különálló sziget. Szinte minden, amit teszünk, minden gondolat, szó, állapot, gesztus, szokás, minden tudatos vagy tudattalan cselekedetünk valamilyen befolyással van a szeretett lényre. Ez akkor is így van, ha a szerelmesek nincsenek együtt, hanem távol vannak egymástól, legyen ez a távolság bármilyen nagy.
Amikor két egymást szerető emberi lény szerelmi kapcsolatot kezd, még akkor is, ha csak egyetlen alkalommal szeretkeznek, majd elválnak, ez a rejtélyes befolyás, amiről az előbb beszéltem, attól a pillanattól kezdve hét évig tartani fog közöttük, és csak akkor fog csökkenni illetve teljesen megszűnni, amikor ettől a bizonyos egyetlen találkozójuktól számított hét év letelt. A beavatottak nagyon jól ismerik ezt a titkot.
E revelációk fényében megérthetjük, hogy egy szerelmi kapcsolatban folytonos kölcsönhatás és kommunikáció létezik, amely akkor is megvalósul, ha a pár egymástól nagy távolságra van. Ha a szerelmesek közül az egyik valami jót tesz, tetteinek következményei azonnal, távolról is megnyilvánulnak a másik aurájában. Bár ezek a rejtélyes hatások sok esetben fellépnek, az emberek nem észlelik ezen rejtélyes jelenségeket, pedig ezek objektív módon jelentkeznek. Ez a rejtélyes kapcsolódás, mely az utolsó szerelmi összeolvadásuktól fogva hét éven keresztül fennmarad a szerelmespár között, olyan ezoterikus szempont, melyet mindkettőjüknek figyelembe kell venni. Ennek tudatában megérthetjük, hogy ha mi magunk valamilyen jót teszünk, akkor a szeretett lény is érzékelni fogja a mi jó cselekedetünk hatásait valamilyen módon, még akkor is, ha sok esetben nem érti meg ezt teljesen világosan.
Ahhoz, hogy minél jobban megértsétek ezt a jelenséget, induljunk ki egy hasonlatból! Tételezzük fel, hogy egy kavicsot dobtok egy tó csendes felszínére! Ahol a kavics a vizet éri, azonnal koncentrikus körök jelennek meg, melyek nagyon messzire terjednek, egyesek közülük egészen a partig.
Ezen szempontok fényében megérthetitek, miért olyan fontos kimutatni a szeretett lénynek, hogy figyelembe veszitek őt. Abban az esetben, ha szinte mindig átlényegítitek őt, akkor ez nagyon könnyű lesz. A szeretett lényre való odafigyelés, az hogy tekintettel vagy rá, belső univerzumodban egy érzelmi nagylelkűséghez kapcsolódik. Ugyanakkor azt is feltételezi, hogy bevonjuk a másik lényt saját tapasztalataink személyes szférájába, oly módon, hogy ő is teljes mértékben érezze, hogy részese ennek, és biztonságban van. (…)”
Idézet Gregorian Bivolaru A szerelem tantrikus ösvénye című könyvéből
