Milián Orsolya már doktori disszertációjában is az intermedialitás problémájával foglalkozik, méghozzá az ekphrasis elméleti történetét tekinti át a görög-római retorikától kezdve egészen a 21. századig.
Az ekphraszisz fikciói. Elméleti, történeti és diszciplináris átrendeződések az ekphraszisz teoretikus diszkurzusaiban című PHD értekezése 8 év kutatómunkáját összegzi egy meglehetősen nehezen érthető, akadémiai nyelvezeten. Ez a doktori írás azonban csak magát a teóriát tartalmazza, és hiányoznak belőle a szépirodalmi példák, melyek igazolhatnák a téma elméleti részét. Milián Orsolya éppen ezt a hiányt tölti ki jelenlegi kötetével, ami szépirodalmi példákon keresztül vezeti végig a ma oly divatos intermedialitás problémáját. E tanulmányokban tehát médiumok közötti átlépésekről van szó, melyet bizonyos kulturális változások eredményeztek. A szerzőt e kötetben éppen az foglalkoztatja, hogyan lehet a társművészetek maradványait felkutatni az egyes irodalmi szövegekben. Babits Mihály és Juhász Gyula példájáról beszél, akiknek néhány versében fel-feltűnik a mozgókép megjelenésének kulturális hatása. Milián Orsolya igen érdekesnek találja például azt is, hogy ezek a versek elég egyértelműen utasítják el a film megszületését, és egyik költő sem nyitott e technikai vívmány felé.
A beszélgetés során elhangzik az is, hogy a Tömörkény- és Mikszáth-tanulmány némiképp kilóg a kötet többi darabja közül, hiszen ezek nem teljesen az intermedialitással, nem a kép és szöveg viszonyával, hanem más átlépésről szólnak. Mikszáth
A jóember című novellájában Szeged újjáépítése érhető tetten mint egyfajta kulturális változás és fejlődés. A műből kiderül az is, hogy Mikszáth Kálmánt rendkívül érzékenyen érinti a változás. Milián szól arról is, hogy milyen nagy mértékben befolyásolja a mű utóéletét egy történet, mely szerint Mikszáth a novella megírása után kap egy rajongói levelet, melyben megvádolják, hogy meghamisította az eredeti történetet. Az olvasó és a szerző között élénk levelezés alakul ki, mely igen sokban hat a mű mai megítélésére. A másik ilyen "kilógó" tanulmány a Tömörkényről szóló írás, mely szintén azt feszegeti, hogy milyen kulturális sokként hat az íróra Szeged pusztulása.
A könyv bemutatásán túl szó volt magának az intermedialitásnak a problémájáról is. Milián Orsolya szerint azért foglalkoznak ezzel a témával nagyon sokan, mert ma már egyre több alkalommal lehet olyan helyekre bukkanni a különböző művészeti alkotásokban, ahol egy másik médium jelenik meg. A szerzőt e témakörön belül nagyon foglalkoztatja az a kérdéskör, hogy miért lehetett olyan népszerű a 20. században a műtárgyleírás, az ekphrasis. Szerinte ennek egyik oka az lehet, hogy a verbális nyelv mindenáron utol kívánja érni mind az álló- mind a mozgóképet. Előző kötetében egy kicsit távolabb kerül az irodalomtudománytól és a médiatudomány felé orientálódik, hiszen számos tanulmánya foglalkozik a filmek intermediális eszközeivel és formáival is. A
Képes beszédben inkább olyan szövegeket találunk, melyek a doktori disszertáció után keletkeztek és éppen ezért még eléggé kötődnek a PHD-íráshoz, a mostani kötet azonban már sokkal letisztultabb és sokkal centralizáltabb.
Milián szerint rengeteg médiumérzékeny szerzőt lehet találni, sajnos azonban a kortárs kritika rosszul közelít az egyes szerzők írásaiban fellelhető intermediális maradványok felé és általában figyelembe se veszi azokat. Pedig erre igencsak szükség lenne, hiszen így az olvasók is érzékenyebbé válnának azokra a nyomokra, melyek a szövegben vizualitásként jelennek meg.
Milián Orsolya a következőkben még jobban nyitna a film és a mozgókép műfaja felé és szakterületét e területre is kiterjesztené. Valamint, ha lehetősége nyílik rá, akkor hamarosan egy olyan Garaczi-monográfia kerülne ki a kezei közül, mely az életműnek egy új, intermediális olvasatát adja majd.
