Bővebb leírás
A huszadik század második felében – a hidegháború évtizedeiben – Magyarország egy szuverenitásában korlátozott kisállam volt. Ez messzemenően kihatott titkosszolgálatainak felépítésére, működésére is. Mindennapjaiban meghatározó volt a "nagy testvér", a szovjet állambiztonsági szervek közvetlen befolyása. Mivel Magyarország viszont néhány más szovjet szatellitállamhoz képest is csak mérsékelt stratégiai jelentőséggel bírt, a honi társadalom ügynökökkel való behálózása is lazább volt, mint például Romániában vagy Kelet-Németországban. Nemzetközi összevetésben még az állambiztonság magyar hivatásosai is megengedhették maguknak bizalmasabb – "egymás között vagyunk, elvtársak" – pillanataikban, hogy saját cégüket ne tartsák többre annál, ami volt, s amelynek a külhoni kamerádok is tekintették: jelentéktelen kis "szatócsboltnak".
Az más kérdés, hogy külföldi sorstársaikhoz képest a magyar "titkos szolgák" ténykedését elszenvedő kortársak egy jottányival sem érezték magukat kevésbé kiszolgáltatottnak – s nem is voltak azok. A meghurcoltak tízezrei napi sanyargatásaikat nem történeti perspektívában mérlegelték. Mi okuk lett volna szenvedéseiket aszerint méricskélni, hogy annak helyszíne a mátrabeli Recsk, a román Duna-delta vagy éppen a GULAG valamelyik tábora volt. S azt a különbséget is csak visszatekintő történeti összehasonlításban van mód érzékeltetni, hogy a Rákosi-korszak terroruralma idején az ÁVH valóban "a párt ökleként" kegyetlenkedett velük, míg az 1956-os megtorlások után fokozatosan szorosabb pórázra fogott Kádár-kori politikai rendőrség ügyködése egyre inkább a "párt szeme-füle" információs szolgálatra redukálódott. Ugyancsak a múltfeltárás segítségével gyarapodó ismeret hozza felszínre azt a tanulságot, hogy – függetlenül a rendszer kisebb-nagyobb változásaitól – a titkosszolgálatok menetrendszerű balfogásainak is rendre a gyanúba kevert közemberek viselték a következményeit.
