A halál témáját érintô kulturális és szociálantropológiai irodalomban gyakori téma
a modern nyugati ember és a más kultúrákban élôk halálképének, halálhoz való viszonyának különbsége. E különbségek azonban az úgynevezett nyugati társadalmakon belül is érzékelhetôk. Nem egy antropológus számolt be arról, hogy az
általa megismert európai falusi közösségekben az emberek mennyire másként, mennyivel „természetesebben” viszonyultak a halál kérdéséhez és a halottakhoz, mint ami számára saját társadalmi közegében megszokott volt. Ezekben a közösségekben a halál nem tabutéma, nem a haldokló és családjának magánügye, a haldoklás s a halál körüli gyakorlati teendôk ellátása pedig nem vagy nem teljesen került át abba a professzionális szolgáltatói szektorba, amely ma már a legtöbb helyen körülveszi

Ugyanez érvényes a kötetben vizsgált faluközösségre is, ahol a halottak a közöttük és az élôk között létrejövô kommunikáció, a róluk való beszéd és a feléjük irányuló rituális cselekedetek révén részei a falu mindennapi életének. A könyv éppen ezért elsôsorban az élôk és holtak viszonyára koncentrál, azt kívánja bemutatni, hogy a halottaknak milyen szerepe van az élôk társadalmában. Az élők és holtak közötti összetett és ellentmondásos viszony leírása mellett a szerző bemutatja azokat a képzeteket és társadalmi tényezôket, amelyek e viszonyt alapvetően meghatározzák, rámutatva azokra az összefüggésekre, amelyek az élôk egymáshoz,
illetve a halottakhoz fûzôdô kapcsolata között fennállnak. Egyrészt azt vizsgálja, hogy melyek azok a morális értékek, együttmûködésre vonatkozó elvárások, amelyek mindkét viszonyt meghatározzák. Másrészt részletesen foglalkozik azzal, hogy az élők és holtak között különbözô formában (halotti rítusok, álom, látomás)
végbemenô kommunikációnak milyen szerepe van a társadalmi kapcsolatok alakításában,
azaz, hogyan válik az élő közösségen belül zajló kommunikációvá: az élők hogyan és mit közölnek egymásnak a halottakon keresztül.