Macuo Basó, az egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb japán költő. Basó 350 évvel ezelőtt, 1644-ben született és 1694-ben, 300 éve halt meg. Az ismert és kedvelt japán műfajt, a haikut vitte tökélyre, amely nemcsak Japánban vált népszerűvé, hanem az egész világon is.
Basó alkotóművészete a 17. század második felére esik. Ez a korszak Japánban az iparosodás, a városi polgárság megerősödésének időszaka. Ekkor szűnik meg az ország addigi széttagoltsága, erős központi hatalom jön létre, a városok virágzó fejlődésnek indulnak. A nyugati parton elterülő Kiotó helyett, amely megmarad császári székhelynek, a fősziget keleti oldalán fekvő Edo, a mai Tokió egyre nagyobb szerephez jut. A legenda ezt úgy beszéli el, hogy a mostani tokiói Aszakusza kerületben egy alkalommal három halász egy kis színarany Buddha-szobrot fogott ki a tengerből. Ezen a helyen szentélyt és pagodát emeltek, s ettől kezdve Edo, a kis halászfalu rohamos fejlődésnek indult. A japán kultúra is nagy változáson ment keresztül.
Míg Nyugat-Európában ekkor a klasszicista irányzat uralkodik, és egymás után mutatják be Corneille, Racine tragédiáit, Molire színdarabjait; míg Milton az Elveszett paradicsom című klasszicista művét írja, addig nálunk, Magyarországon 1645 és 1646 között készül el Zrínyi Miklós barokk eposza, a Szigeti veszedelem. Japánban pedig ez idő tájt olyan művészek alkotnak, mint a Drámaíró Csikamacu Monzaemon, akit japán Shakespeare-nek szoktak nevezni, mint Ihara Szaikaku, aki kisregények sorával ajándékozta meg a polgári ízlésű olvasóközönséget, s nem utolsósorban Macuo Basó, a haiku, e miniatűr költemény egyik legnagyobb mestere. Japánban a 17. század végét, a Genroku-korszakot (1688-1703), Higasijama császár uralkodásának idejét (1687-1709) tehát nem véletlenül nevezik a japán kultúra aranykorának.
Basó számára az élet egyet jelentett az alkotással, a költészettel. Már életében klasszikusnak tekintették. Példaképéül két nagy kínai költőt, Tu Fut és Li Taj-pót választotta, de legfőbb mesterének a 12. századi híres vándorszerzetes japán költőt, Szaigjót tekintette. Bár soha nem volt pap, mégis - miként nagy elődje - az országot járta, hogy az emberekben felkeltse a költészet iránti szeretetet. Szinte megszállottként hitt a vers erejében, abban, hogy a költészet nemesebbé teszi az emberi lelket. Gyalogosan vagy lóháton, hajón vagy csónakon, széles karimájú kalapban, sásból font megtépett köpenyben vándorolt. Szánalmas külsejét szomorú öniróniával denevérhez hasonlította. Szállásban sem volt válogatós. Hol egy kolostorban húzódott meg, hol olcsóbb vendégfogadóban töltötte az éjszakát, sokszor előfordult azonban, hogy fűpárnára hajtotta le a fejét. Vándorlásai során, ha valakivel találkozott, ernyője csúcsára virágot tűzött, s ernyőjét pörgetve üdvözölte a szembejövőt. Végigjárta többek között az Edóból Kiotóba vezető híres Tokaidó útvonalat, s megszállt mind az ötvenhárom postakocsi-állomáson. Basó haikukban, Hirosige pedig rézkarcokon örökítette meg ezeket a közismert helyeket. Ma is mindenütt, ahol Basó megfordult, lépten-nyomon emlékkövekre vésett költeményeiben gyönyörködhetünk. Ezek a helyek azóta a kirándulók kedvelt célpontjai lettek.
Az utazás Basó számára a lélek és a stílus megújulását jelentette, további munkára buzdította. Elutazásai előtt ugyanakkor sokszor félelem kerítette hatalmába. Attól tartott, hogy talán többé nem térhet haza. Ez a sejtése később igaznak is bizonyult: egyik utazása közben érte el a halál. Utazásairól, életéről, költészetéről vallott elképzeléseit versekkel ékesített költői hangnemű útinaplóiban fogalmazta meg. Az egyik lírai hangvételű útinapló (japánul haibun) 1685-ben Kézirat tarisznyámból címmel készült. E munka, amely csak halála után tizenöt évvel látott napvilágot, a következő nevezetes sorokkal kezdődik: "E testben, amely többszáz csontból, és kilenc lyukból áll, egy lény lakozik, akit egyszerűen csak Furabónak neveznék, ami azt jelenti, hogy "szélszaggatta banánlevél". Tudjátok, milyen könnyen szaggatja szét a banánlevelet a szél! Ez a teremtmény, akiről beszélek, régtől fogva azzal foglalatoskodott, hogy mókás verseket írt, és végül úgy döntött, hogy a költészetnek szenteli életét. De idővel ráunt, és arra gondolt, hogy felhagy ezzel a mesterséggel, ezután azonban komoly sikereket ért el, és ekkor már többnek érezte magát más költőknél. Szívében kétely fogant, a művészet megfosztotta nyugalmától. Egy darabig ez az ember biztosabban akart megállni a lábán, de a versírás hatalma csak nem eresztette. Majd, hogy elűzze tudatlanságát, a "tudományok" művelésére adta fejét, de ezt a változást sem koronázta siker.
Végül is ezen ügyetlen balga lény ugyanarra ébredt rá, ami élteti Szaigjó költeményeit, Szogi láncverseit, Szessu rajzait, Rikjú teaszertartását. A művészetek e fajtái mind abból fakadnak, hogy a természetet követik, és barátságban élnek a négy évszakkal. A művész nem lát mást, csak virágokat, nem gondol másra, csak a holdra.
Ha egy ember nem veszi észre a virágokat, olyan, mint egy barbár. Ha a lelke mélyén nem a holdra gondol, akkor semmiben sem különbözik a madaraktól és a vadaktól. Ezért a tanítás imígyen szól: tisztuljatok meg a barbárságtól, szabadítsátok meg egész valótokat attól a léttől, amely olyan, mint a madaraké és a vadaké. Kövessétek a természetet, és térjetek meg hozzá!"
Macuo Basó Uenóban született, egy szamurájcsalád második gyermekeként. Családneve Macuo, de leggyakrabban Basó néven emlegeti mindenki. Ez a felvett név japán banánfát jelent. 1681-től kezdve nevezik így a mestert, mert egyik tanítványa ilyen díszfát ültetett annak a háznak az udvarán, ahol a költő élt. Sok szép költemény, költői hangvételű próza született meg a banánfa alatt. Basó annyira megszerette ezt a fát, hogy még egy esszében is megemlékezett arról a lelki azonosságról, amelyet saját maga és a fa között érzett.
A költőnek öt testvére volt. Basó alig tizenhárom éves, amikor elveszíti édesapját. A versek iránti vonzalmára hamar fény derül. Szolgálatba áll, s ura, Szengin segítségével kapcsolatba kerül a kor híres költőjével, Kitamura Kiginnel (1624-1705), akinek útmutatásai alapján tökéletesítheti versírói tudományát. Húszéves, amikor két haikuja megjelenik a Szajo no Nakajamasú című antológiában. Ezután újabb és újabb verseskötetekben publikált. Életrajzírói szerint ebben az időszakban gyullad szerelemre egy Dzsutei nevű lány iránt, akiből később apáca lesz.
Basó 1672-ben a fővárosba, Edóba megy, hogy haikuival még nagyobb elismerést szerezzen. Próbálkozásait csakhamar siker koronázza. 1677-ben egy haikuversenyen húsz versével komoly elismerést vív ki magának, s értékes ismeretségekre is szert tesz. Költeményeiért különböző antológiák versengenek. Ekkor dönt úgy, hogy költői iskolát alapít.
De mi jellemzi valójában a haikut, amelynek Basó egyik legnagyobb mesterévé lett?
E háromsoros költemény úgy keletkezett, hogy a 16. században népszerű láncvers első három sora a 17. századra önállóvá vált. A japán vers szillabikus. Ez azt jelenti, hogy szótagszáma, helyesebben moraszáma kötött. Minden mora egy magánhangzóból vagy egy mássalhangzó és magánhangzó kapcsolatából áll. Egyedül az n mássalhangzó tekinthető önálló morának, mert magánhangzó nélkül is előfordulhat. A haiku első és harmadik sorában öt, a második sorban hét mora van, e miniatűr költemény mindössze tizenhét morából áll. Ezek után talán nem kell bizonyítani, hogy a haiku a világlíra egyik legtömörebb kötött formájú költeménye.
A japán versben nincsen rím a verssorok végén. Sőt a sorvégi összecsengés szinte bántónak hat a japán fül számára. A sorok belsejében előforduló betűrímre azonban számos példa található akár Basó haikui között is. Következő költeménye az i, az s és az sz hangok ismétlődésével a kabóca hangját

utánozza.  /Vihar Judit/