Bővebb leírás
BEVEZETÕ
Mi sem természetesebb és gyakoribb, mint az, hogy akik új filozófiai és tudományos
felfedezések ígéretével állnak a világ elé, a korábban közreadott
rendszerek leszólásával igyekeznek kicsikarni a kedvezõ fogadtatást a maguk
rendszere számára. És ha valóban beérnék azzal, hogy felpanaszolják,
mennyire keveset tudunk még ma is a legfontosabb kérdésekrõl, amelyek az
emberi ész ítélõszéke elé kerülhetnek, akkor a tudományokban járatos emberek
legtöbbje készséggel egyetértene velük. Aki kellõ ítélõképességgel és
tanultsággal rendelkezik, könnyen észreveszi, hogy milyen gyenge lábon
állnak még azok a rendszerek is, amelyek pedig a legnagyobb elismerésre
találtak és a legnagyobb igényeket támasztották a szabatos és mélyenszántó
gondolkodás tekintetében. Vak bizalommal fogadják el az elveket, és akadozva
vonják le belõlük a következtetéseket, nincs összefüggés a részek között,
és hiányzik a bizonyosság az egészbõl – ezt találjuk mindenütt a legnagyobb
filozófusok rendszereiben, s ez láthatóan magát a filozófiát is rossz
hírbe keveri.
Sõt, nincs szükség ilyen alapos tudásra ahhoz, hogy felfedezzük a tudományok
jelenlegi állapotának tökéletlen voltát; még a tudomány kapuin kívül
rekedt tömeg is megítélheti a kiszûrõdõ lármából, hogy a dolgok nem mennek
valami jól odabent. Semmi sincs, ami ne képezné vita tárgyát, a tudósok
mindenben ellentétes véleményen vannak. A legjelentéktelenebb kérdésekben
sem lehet elkerülni az összeütközést, és a legfontosabb kérdésekben
sem sikerül biztos döntésre jutni. Úgy sokasodnak a viták, mintha minden
bizonytalan volna, és olyan hevesen csapnak össze a vitatkozók, mintha
mindenben biztosak volnának. E tolongás közepette nem az ész, hanem az
ékesszólás viszi el a pálmát; ha értünk hozzá, hogy elõnyös színben tüntessük
fel mondanivalónkat, akár a leghóbortosabb hipotézisek számára is toborozhatunk
híveket. Nem a kardot vagy lándzsát forgató fegyveresek döntik
el a csata kimenetelét, hanem a trombitások és a dobosok, a sereg zenészei.
14